A rezignált hüvelykujj
Hirtelen ötlettől vezérelve, amely számomra volt a legváratlanabb, megnéztem, mikor is írta Márai a Föld, Föld!...-et. Mindig megnézem a könyvészeti adatokat, de valahogy úgy vagyok velük, mint a bemutatkozással: a másik nevét ritkán jegyezzük meg abban a pillanatban – legközelebb talán mi csodálkozunk a legjobban, hogy őt éppen úgy hívják.
Nos, az emlékezések-kötet 1972-ben, születésem évében jelent meg, ahogy egyik kedvenc drámám, a Caligula helytartója is akkor íródott. Úgy megörültem ennek, mint egy gyermek: régóta szeretem Márait, a Szindbád hazamegy is a kedvenceim közé tartozik, a Naplókat folyamatosan olvasom, az Egy polgár vallomásait már dicsérni is szégyellem, annyira hozzám tartozik, de főleg az egyéniség az, ami magával ragad, ami lenyűgöz és torokszorongató önemésztésre késztet. Emlékszem utolsó bejegyzésére: "Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom: itt az ideje."
Előttem van az a lakás, ahol ezt olvastam, a barátom keleties, gyertyás-lámpás-függönyös lakása, a már-már zavaró tisztaság és elvágólagosság, a rendbe takarózott érzékenység. Előttem van a félhomály, amely csak még forróbbá és sötétebbé válik ettől az egyetlen mondattól. Előttem van az a túlsúlyos, hüvelykujját piszkáló fiatalember, aki már nem is olyan fiatal, de még szeretni elhitetni magával, hogy nem is olyan öreg; most becsukja a könyvet és úgy tesz, mintha kinézne a függöny résén, hogy az, akinél megszállt néhány éjszakára, ne lássa a könnyeit.
Pedig akkor még nem is tudja, hogy az, aki ezt a behívós mondatot lejegyezte húsz évvel korábban, az egyik leggyötrelmesebb könyvét éppen akkor jelentette meg, amikor ő született.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.