Az idő nem múlik
Beleborzongok, látván, hogy a Döglött akták nélkül éltem; s beleborzongok, látván, hogy vele élek.
Nem is, hogy vele, hanem, hogy a mondanivalójával, üzenetével; nem: azzal, ami sugárzik belőle. Eltelik húsz-harminc-ötven év, aztán előkerül egy dosszié, s a nyomozók nyomozni kezdenek. Nem tudom, a jog szerint nem avul-e el egy gyilkosság akárhány esztendő múlva, de pillanatnyilag nem is ez az érdekes. Hanem az, hogy mindenkit úgy kezelnek, mint potenciális bűnözőt.
De hát hogy kezelnének? Ha nem döglöttek az akták, akkor is úgy kezelnének; mint a főnök mondja az egyik részben, a cinizmus a szakma kockázata.
Valóban; de az, aki egykor (esetleg gyerekkorában!!) gyáva, megalkuvó, vagy éppen erőszakos, karrierista ember volt, nem változhatott meg? A nyomozókat nem a változás érdekli — úgy kérdeznek, mintha akárhány évvel ezelőtt lennének.
Pártolom azt, hogy valaki megbűnhődjön azért, amit tett, de mindannyian tudjuk, a tettek súlya nem egyforma, s az idő még a legsötétebb alakot is átgyúrhatja. Lilly Rush és a többiek azonban nem törődnek ezzel, s eddig kevés olyan esetet láttam, ahol környörületet mutattak volna az iránt, aki nem gyilkos, csak ember.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.