Azt meséld el, Pali!
"Ez a hab feléledt", mondja Mácsai Pál, és egy olyan mozdulatot tesz, mintha ujjaival zongorázna a levegőben. Ettől az egyetlen mozdulattól és a hirtelen felvitt hangtól a hab tényleg feléled, látjuk a fiatal Örkényt, amint az apjától kapott szerkentyűt letéve ifjú házasként szeretkezni próbál a feleségével, de a hab miatt nem tud, így hát a fogamzásgátló szeretkezésgátlóként is funkcionál, míg végül a feleség ki nem dobja az óceánba és el nem kezdik azt, amiért jöttek, immár minden up to date amerikai gépezet alól felszabadulva.
Azt meséld el, Pista! – ez a címe Mácsai estjének, és Mácsai remekül mesél, még az emlékezete botladozásait is remekül használja, hát még a testét és a hangját. De nem használja túl egyiket sem, éppen csak annyira, amennyire muszáj, amennyire a jól összerakott szöveg megkívánja, általában ül, keresztbe teszi a lábát vagy csak egymás mellé a kettőt, de olykor feláll, elmutogat valamit – mint bárki ember, aki valakinek beszámol valamiről, s olykor kevésnek érzi a szavakat.
Nincs zene, nincsenek villogó fényképek, csak a szöveg; és nincs az a meggyőződés sem, hogy ha Örkényt játszom, akkor én vagyok Örkény; legalábbis abban az értelemben, hogy "olyan zseniális vagyok, mint Örkény", nincsen. Paradox módon Mácsai mégis hasonlítani kezd valamiképpen Örkényhez, hiszen az általa és Bereményi Géza által összeállított szöveg csakugyan az Örkényé, ráadásul az író vallomásaiból került a színpadra, egyes szám első személyű tehát és nagyon személyes; ennek ellenére azt hiszem, az átváltozásban a színészet csodáját láthatjuk, azt a varázslatot, amikor valaki alázattal és tehetséggel közeledik a másikhoz, s ez alatt a folyamat alatt egyre kevésbé látja benne a klasszikus írót, az egypercesek feledhetetlen szerzőjét, valaki távolit és szoborszerűt, s egyre inkább az embert, akivel az történt, ami minden emberrel szokott, bár a szovjet fogolytábort azért mégsem nevezhetjük általános emberi élménynek.
És van még egy nagy erénye ennek az estnek. Mégpedig az, hogy nem azt az Örkényt hallgatjuk, akit mindenki ismer. Nem a fanyar humorú, a groteszk irányába tapogatódzó magányost, aki ijesztően élesen lát, aki valósággal kimetsz néhány darabot a valóságból; nem, itt az elbeszélő Örkényt hallgatjuk, aki nemcsak a cím szerint mesél, aki inkább göngyöl, mint metsz, aki jóval szelídebb és sebezhetőbb.
Ezzel az Örkénnyel megyünk haza, és ezt az Örkényt őrizzük magunkban, amíg valami más ki nem szorítja a fejünkből; de azt remélem, még akkor is megmarad belőle valami.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.