A remény lehetőségei
Nagyon megrendültem. Az EPMSZ liebfrauenbergi konferenciáján feláll egy öregúr, akivel egyszer boroztam, értelmes, kiábrándult embernek tűnt (rokonai Auschwitzban pusztultak el), és azt mondja, a konferencia előtt azon gondolkodott, mondjon le a magyar állampolgárságról (Franciaországban él). "Magyarország számára nem lenne nagy veszteség, de számomra jelentene valamit", ám a találkozón olyan élményekben volt része, amelyek hatására úgy döntött, nem dönt még úgy.
Mindezt raccsolva, szikáran, fölösleges szavak és gesztusok nélkül. Aztán leül.
Mit tapasztalhatott? Hogy a különböző világszemléletű emberek úgy boroznak, vacsoráznak, kirándulnak, mintha lenne valami fontosabb, mint az egyetértés? Ha ezt, akkor egyetértek, mármint: én is ezt tapasztaltam. De minden racionalitásnál ékesszólóbb volt ez a szomorú, fehér hajú, fahangú öregúr.
Előbb azt akartam írni: talán még van remény. De most már azt írom: mindig van remény.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.