A piszkos Wagner
Pénteken végre ledoktorálok, megvédem a doktori dolgozatomat, kicsinosítom magamat, s a fejemet jól feltartom. Bár van, aki azt mondja, túlságosan le-. Le vagy fel, mindegy: MEGVAGYOK. Tizenhárom éve kezdtem el ezt a folyamatot (kedvem volna "esztendejét" írni, mint valami népmesében), már éppen ideje volt, hogy túl legyek rajta.
No, túl vagyunk hát, átvittük a túlsó partra, jöhet a fogadás és az ebéd. Asztalt foglaltunk az egyik vendéglőben, oda invitálom a bizottságot. Áfonya- és körtepálinkát rendelünk, nézegetjük az étlapot, nevetünk, fel vagyunk szabadulva erősen. Már érkeznek a tányérok, midőn (ezt nem is lehet másként mondani) a szomszéd asztalnál ülő öregember (a bácsi kedves, az úr pedig... úr) átrobog hozzánk, a szakálla belelóg a húsgombóclevesembe, és azon üvöltözik, hogy mi beszélünk, pedig magyar ember evés közben, ugye, és ő összeveszett valakivel amiatt, mert mi itten beszélgetünk. Egy ideig nem is értem, mit akar, a barátom, akinél szelídebb embert nem látott a világ, rászól, "csendesebben", az öreg végre elpattog, de onnan is üvölt, "látom, hogy széles a válla, és meg tudna ütni", úgyhogy már tényleg azon jár az eszem, bemosok neki egyet, de hát azzal az egész hangulatot elrontanám, meg hát milyen nagy teljesítmény is lenne, ha bemázolnék egyet egy nyolcvanéves egykori férfinak...
Egyszer aztán mégis fogja a kabátját, és eltávozik. A lyányom mosolyogva pislog, a feleségem szintén, a bizottság opponál, a barátom és neje racionalizál.
Aztán azon tanakodunk, vajon ez Wagner úr volt-e vagy Piszkos Fred...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.