A kaland mint életforma

Mostanában gyakran gondolkodom Weöres Sándorról. Hogy úgy volt újító, hogy nem volt újító. Milyen egyszerű, és milyen gyakran teljesen keresztülvihetetlen. Hányan újítanak meg egy költői vagy más nyelvet, és hányan lesznek saját újításuk ügyetlen epigonjai! Akiknek ez nem sikerült, azok közül Mozart, Szilágyi Domokos, Bartók és Weöres jut eszembe.

Mi kell ehhez? Talán a gőg hiánya. A legsértettebbek mindig azok, akik úgy érzik, körülöttük forog a Föld. Weöres is tudott sértett lenni, lásd például a "Harmadik nemzedék" című versét, de tudta oda is firkantani egy ciklus fölé: Rongyszőnyeg. Vannak közöttük ilyenek és olyanok, de vállaltan ilyenolyanok: beléjük van kódolva a játék és az önirónia. Körülöttem forog a Föld? Persze-persze.

Talán nem is volt újító, csak lényében. Azért újított, mert mint Mozart, nem tehetett másként. Mert minden érdekelte, mindennel el akart játszani, minden a játékért érdekelte előbb, és csak jóval az után azért, mert ő játszott. "A síkságon / nagy a táj. / A toronynak / foga fáj. // Foga fáj, / abbizon, / a harangot / kihuzom." Fantázia és fantázia és fantázia. Nem kell a Kossuth-díj, vagy hogy a politika álszent habjai az ő szent lábait mossák. Ha kell, mert kell, akkor se fontos. A kaland a fontos. Mindig kész ő véletlen kalandra.

Talán ez is: hogy véletlen kaland. Nem azért, mintha meg akarna újítani bármit is. Nem azért, mintha ő, ő, csak ő kellene megújítson. Nem kell. A kaland kell, és jön, mert élet.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr277182321

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.