Mindenre lecsap a ceruzája - Károlyi Csaba kritikakötetéről
Számomra mindig is részben félelmetes, részben csodálatra méltó, ha valaki egy könyv minden részletét tudja követni, és a rejtélyt mégis megőrzi, mégis tud örülni a tehetségnek. Károlyi Csaba pedig ilyen kritikus: mindenre lecsap a ceruzája, jóra és rosszra egyaránt. Recenzióiban csak úgy villognak az oldalszámok, az előre- és visszautalások, Rakovszky, Krasznahorkai, Závada és a többiek reszkethetnek önnön ellentmondásaiktól. Az ÉS kritikusa nem kegyelmez, kíméletlen örömmel szereti Nádast éppúgy, mint Láng Zsoltot, és a szeretet nem homályosítja el a tisztánlátását.
A február 19-i Látó-esten kiderült, amit sejthettünk: Károlyi a regényt szereti, azt tartja a műfajok királynőjének. Mint Kundera, csak teljesen önállóan. "Én még ilyen regényt nem olvastam. Sok minden megtörtént már az európai regény történetében Cervantes és Fielding, Stendhal és Tolsztoj, Musil és Proust óta, de ilyen regényszerkezettel és regényfilozófiával én legalábbis még nem találkoztam." — írja Nádas Péter Párhuzamos történetekjéről (59.), és ebből kiderül, hogy lelkendezni is tud (Nádassal kapcsolatban gyakran), meg az is, hogy a stílusa közelít az élő beszédéhez. Károlyi nem gondolja, hogy irodalmat csak az tud értelmezni, aki lenézi az írókat (emlékszem, egyszer láttam egy Ottlikról szóló műsort, ahol néhány csámcsogó irodalomtudós halhatatlanabbnak érezte magát, mint az Iskola... szerzője), sőt azt sem, hogy a komolyság egyenlő az érthetetlenséggel. Számára a lankadatlan ceruza a komolyság, és ennél a komolyságnál nem hajlandó kisebb alázatra. Ez az aprólékosság, ez a módszeresség teszi hitelessé a rajongást. Aki a hibákat is meglátja, annak joga van elengedni magát.
Károlyi Csaba mindent tud, legalábbis a magyar prózáról. Tudja, ki honnan, ki mikor, kivel. "Klasszika-filológusnak készült. A római szépségápolásról írta a doktori disszertációját" — tudjuk meg Szabó Magdáról (141.), a kritikus másik nagy szerelméről egy olyan bekezdés elején, melyből csak úgy áradnak az információk. Mégsem éreztem soha, hogy a szerzőt elnyomnák az adatok, hogy éppen a lényeget ne értené a saját aláhúzásai miatt. Károlyi Csaba úgy nagy kritikus, hogy sok benne a szeretet, szemben például azokkal, akikre mindannyian tudunk egy-egy példát.
Nem lacafacázik. Petri süllyed, hát mit tehetne. A Háború és háború megoldatlan regény. Egy román hetilapban olvastam egykor, hogy az olvasó innentől Szibériáig ájulhat, ha egyszer Nabokov szerint Dosztojevszkij nem jó, akkor leírja, hogy nem jó. Debrecenig lehet ájulni, Károlyinak akkor sem tetszik a Feleségverseny.
Nagyon jól jön ez a kötet. A másfél évtizedig írt kritikák nagyot szólnak benne, összenéznek, egymásba csendülnek. Hrapka Tibor borítója ezúttal még a szokásosnál is érzékenyebb. Vízzel-hóval-füsttel teli sáncok kanyarognak egy angolparkban. ("És nem tudom, hol kéne kezdenem, / de nem halunk bele, nem ebbe, nem." — szól az Előszó Kántor Pétertől vett mottója.) És Károlyi Csaba bizonyára találna hibát Szilágyi Zsófia szerkesztői munkájában. Én nem találtam.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.