Ilyenkorvan tűzhínárok - Palocsay Zsigmond kötetéről
"Tavaszi szél vizet áraszt. Minden víz megárad tavaszkor. Gondolom, Afrikában és az eszkimóknál is történik valami ilyenkor. Történt valami: »ilyenkorvan«. — Itt állok újra a kétvízközi hídon, és szokásom szerint egyet gondolok — magamnak mást mondok —, dagad a Szamosunk — azért is lepillantok — "
Aki ismeri Palocsay Zsigmond stílusát, az sejti már, hogy tőle idéztem. Pontosabban a Tűzhínárok című kötetből, mely tavalyelőtt jelent meg, és olyan prózákat tartalmaz, melyek folyóiratokban láttak napvilágot, vagy éppen kéziratban maradtak.
Prózákat? Palocsaykat, mondanám inkább, sőt még inkább: Zsigákat. Annyira személyesek ezek az írások a megírt emlékeket és a stílust illetően egyaránt, hogy kár is lenne másként mondani. Valaki monopoltífuszban hal meg, egy kérdés lélekkaparó, egy ember "a semmihez közelebb szelídedett" — ezek mind zsigaságok, akárcsak, hogy messzire ne menjünk, a "tűzhínárok" szólelemény.
De minden lelemény, mégsem fárasztó. A Palocsay-költészetből ismert növénynevek és kertészeti fogalmak, a szintén onnan ismert gondolatjelek között minden sajátos és egyéni, és elönti az olvasót az érzés, hogy ez az ember csak így mondhatja el emlékeit is — innen az a benyomás, hogy teljesen mindegy, versnek vagy prózának nevezzük-e ki ezt a kötetet.
Borháncs, Györgyfalvi negyed, Hóstát, Széchenyi tér. Kevés olyan szerző akad, akinek ennyire elhiszem, hogy elveszett egy város. A nosztalgia valahogy annyira emberi: "...integető jobbomat lesi a »Mayer-grill«: a kipofozott cigánykocsma —————— Kokas, Vattás — főhangászok. A monopoltífuszban elhunyt gitárművész: Berci, Viski bácsi, Gyula bácsi. Nickey, Csicsorás: törzsvendégek. Gebula, hampiri-tyütyü; monplő édessel, monplő tisztán! ———— Ágyő, cafkák, Hamuripőkék ————" Itt egy világ van, és ebből megérzi az olvasó, hogy egy világ volt.
A nyelvvel való kísérletezés, a merészség és a színvonal — Szilágyi Domokos barátja nem volt méltatlan a barátjához, sőt, Szisz sem Zsigához. Ez, a barátság és a kölcsönös megbecsülés egyébként a De profundis clamavi című, "Palocsay Zsigának" ajánlott versen is érződik.
Egyed Péter előszava abból fakad, amiből Kántor László fotója: hogy rápillantottak erre az emberre, és látták is, amit néztek. Szerintem kevésbé sikerültek Sipos László rajzai: valahogy jóval konzervatívabban absztraktok, mint amilyeneket ezek a tűzhínárok érdemelnének.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.