Bibó, az európai
"Ebben a helyzetben egyet lehet csinálni: megállapítani és elvállalni a felelősség reánk eső, személyes részét. Megállapítani pl. azt, hogy mindaz, amit e sorok írója akár lelkiismeretből, akár kérésre segített vagy segíteni próbált, milyen siralmasan és szánalmasan kevés, mennyire mögötte marad annak, amit kellett és amit lehetett volna, mennyire meg van terhelve sok hiábavaló óvatossággal és jóra való restséggel, mennyire hiányzott belőle az, hogy a jóakarat megéreztetésének az igyekezetén túlmenően, mindenestül vállalja egy-egy hozzá forduló gondját, és kezébe vegye a megmentését, és az esetleges kockázatokba is mennyire inkább csak belecsúszott, mintsem szembement volna velük. Szükséges, hogy mindenki megcsinálja magának ezt a mérleget, s a hangsúlyt ne arra helyezze, hogy mik az érdemei vagy a mentségei, s ezek hogyan egyenlítik ki a vétkeit vagy a mulasztásait; hanem egyszerűen csak arra, hogy mi mindenért felelős, vagy mi mindennek a felelősségében részes. Így talán utóbb mégis kialakul egy tisztább, bátrabb és a felelősséggel inkább szembenéző, együttes nemzeti számvetés is."
Az idézetet egy erdélyi magyar politológus osztotta meg a Facebookon, és azóta töprengek, hogyan lehetne megírni, mitől más és miért fontos Bibó, ma éppen úgy, mint tegnap, sőt, bizonyos értelemben ma inkább, mint bármikor. Nem áltatom magam azzal, hogy rátalálok valamire, amire más nem, hiszen előttem sokan és sokféleképpen beszéltek róla, de hát olykor egyszerűen arra van szüksége az embernek, hogy megismételjen önmaga számára fontos vagy talán nem végig megértett dolgokat.
Benne vagyunk valamiben, és még senki nem tudja, mi következik még. Azt tudjuk, hogy Európa, annyi álom és illúzió hazája, szertefoszlott: nem tudjuk már elegen képviselni. Az Európai Unió nemhogy szertefoszlott, hanem ebben a pillanatban úgy tűnik, soha nem is volt, vagy ha volt, csupán a nagyhatalmak nagyotmondásai tartották össze, semmi más.
Paradox módon ebben jó is lehet, hiszen újra kell teremtenünk azt, amiben hittünk, amiben például én még mindig szeretnék hinni: a szolidaritás, a józan ész, a művészet és a kereszténység Európáját. Mindebben, ahogy én képzelem, semmi sem kizárólagos, minden megértő, ami nem azt jelenti, hogy nem ismerjük fel a problémát, hanem azt, hogy nem a gyűlölettel próbáljuk megoldani. Európa nem a gyűlölet szellemi kontinense. Ami nem azt jelenti, hogy szőnyeg alá seperjük a múlt vagy a jelen nekünk nem tetsző tényeit, hanem, hogy megpróbálunk erkölcsi és szellemi felelősséggel viszonyulni hozzájuk.
És ebben nagy mester Bibó. Lehajtott fejű arcképe ezért a kedvencem, mint az Erasmusé. Mindketten kéziratra néznek, vagyis dolgoznak, és a szellem embere éppen ezt teszi: egy papírra/képernyőre tekint, mert az igazságot gondolkodás közben találja meg, ami természetesen azt is jelenti, hogy ez az igazság nem kizárólagos. Így lehet szelíd lejtésű, határozott, de elsősorban önmagunkba tekintő mondatokhoz eljutni. Ez a lehajtott fej nem másban keresi a hibát.
Valósággal megdöbbentő, hogy mindenre ott a másik. Elsősorban persze a gyűlöletre, aztán viszont arra is, hogy elhárítsuk a felelősséget. Az amerikaiak, a Nyugat, a zsidók, a muzulmánok, a bárkik és bármikor. Az emberek rémisztő többsége azzal kezdi a problémákról való beszélgetést, hogy "nem mi akartuk". Mint a gyermek: nem mi kezdtük. Ők kezdték, mindig ők, mi puszta áldozatok vagyunk. Mindig kérdés volt számomra, hogy lehetett ebből az álláspontból felépíteni a méltóság, az erő, az önérzet hitét? Hiszen ez inkább arról szól, mennyire parányik vagyunk, mennyire nem tudunk dönteni semmiről, mennyire nem vagyunk képesek magunkra vállalni semmit.
Mikor vészhelyzet van, akkor persze nem lehet vívódni. Európában azonban, abban az Európában, amelyről beszélek, a vívódás soha nem volt gyanús, és soha nem lehetett félretolni. Hamlet nem véletlenül vált emblémává. Cselekedni nem azt jelenti, hogy nem törődünk semmivel és senkivel, legkevésbé önmagunkkal. XIV. Lajos és Pascal, VIII. Henrik és Morus Tamás, Bretter és Noica a Ceaușescu-diktatúrában. A szellem Európája — ez nem egy metafora, hanem a valóság, amennyiben a hit, melyért sokan dolgoznak, valósággá tud válni, és ki tagadná, hogy tud? Ebben az Európában a reflexió mindig ott volt a tett körül, és soha nem a puszta okosságot jelentette, hanem az erkölcs kontrollálta értelmet.
Ez a második ok, amely miatt Bibó lehajtott fejű arcképe a kedvencem: nincsen benne dölyf. A szellem, ezt sem tagadhatja senki, szereti fennhordani az orrát, és úgy tenni, mintha ő lenne a legfontosabb a világon. Szereti továbbá ótestamentomi szakállát rázogatni, hiszen minél inkább rázogatja, annál nagyobb az esélye, hogy figyeljenek rá; hogy rá figyeljenek.
Nos, sajnos nem ismertem, nem ismerhettem Bibót, az embert. Az írásaira azonban nem jellemző ez az arrogancia; inkább az a kontroll jellemző rájuk, melyet korábban emlegettem. Az örökös, bár valahogy mégis emberi, nem hűvös távolságtartás.
Ez persze nehéz feladat. Azonosulni mindig könnyebb és hálásabb feladat, mint árnyalni, és nemcsak szellemileg, hanem még inkább lelkileg. Az ember szeretne közel kerülni valakihez vagy valamihez, és átkozza magát, amiért szereti szemügyre venni azt a valamit vagy valakit.
És van még egy jellemvonás Bibóban, mely egyre rokonszenvesebb, ahogy az időben mélyülünk: az ostorozás hiánya. Elemez, árnyal, gondolkodik, és az elemzés nem torkollik átkok zúgatásába. Nem mondja fogcsikorgatva, hogy a bűnös, buta, balkáni magyarság, miközben a másik szájával azt mondja, hogy általánosítani mindenkor bűn. Elismeri a bűnöket, visszafogottan, és pontot tesz.
A fentiek miatt úgy gondolom, az egész magyar szellemi életnek nagyon, nagyon nagy szüksége lenne arra, hogy újraolvassa, és tiszta tüdővel olvassa újra Bibó István műveit.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.