Megérteni valamit, kilépni valamiből

Bán Zoltán András évekig írt a Holmiba egy Könyvmoly című rovatot. Valami ilyesmivel próbálkoznék én is: régi könyvek kapcsán elmélkedni, olyan könyvek kapcsán, amelyek így vagy úgy érdekesek lehetnek. A Látó könyvtárában nagy kukac vagyok.

Páll Árpád színikritikái hasonlítanak azokhoz, melyeket az előttünk járó nemzedék írt, ami természetesen azt jelenti, hogy a színházról való gondolkodása hasonlít a nemzedéktársaiéhoz. Engem Mátrai-Betegh BélaKacsir Mária és Marosi Péter írásaira emlékeztettek a szövegei, és ebben a négy emberben a műveltség is ugyanazt jelentette, amit ma már nem jelent (ezt strukturálisan írom, nem fejcsóválva). A világ zártabb és ráérősebb volt, a szónak sokkal nagyobb a jelentősége, következésképpen a dikciónak is, bár Mátrai-Betegh is elmondja Básti ürügyén, amit Páll Árpád László Gerőről: "László Gerő szövegmondásának mélységei és magasságai most sokkal jobban kidomborodnak, mint amikor csupán közismerten szép orgánumára és az értelmi hangsúlyok poentírozására bízza alakítását." (142.) Egyfelől tehát fontosnak tartja a szövegmondást, másfelől érzi azt is, ha valaki visszaél a képességeivel.

A szövegmondás szorosan összefügg az irodalom tiszteletével. Mind a négyen feltétlen színházi emberek, de nem feledik, hogy az előadás mindig a drámából születik. Ebből a szemléletből származnak aztán a hosszú expozék, melyek Csehov, Shakespeare vagy Páskándi darabjáról szólnak, innen a kifogások például Szombati Gille Ottóval szemben, aki "nem tud olyan kegyetlen következetességgel szembenézni a dolgokkal, mint Dürrenmatt" (64.). Akkor valóban mindig a szövegből születtek az előadások, és a kor atmoszférája (cenzorok, vizionálások, szertartásosság — "eszmecserék", "tűnődés", "itt-ott enyhén ironikus" stb.) kedvezett annak, hogy ezt számon kérjék a színházon. Jellemző, hogy Páll Jánosházy György egyik cikkére hivatkozik egy Csehov-előadás kapcsán, s ezt idézi: "Egy jól megválasztott alapgondolat hatékonyan gyarapította volna az előadás értékét" (77.) Azt hiszem, "alapgondolatokból" kiindulva senki nem rendez és játszik — nem mintha gondolkodni szégyen volna, de a művészet valahogy másként van ezzel. Ezt azért mondom, hogy kiderüljön, mennyire eltérően viszonyult a színházhoz az a kor, melyben Páll írt, mint az, amelyben élünk.

A kötet három nagy tömbre oszlik. Klasszikusok — korszerűen, Kortársak a mérlegenEszmecserék, viták. Ebből az utóbbiból derül ki, mikor lépett ki Páll Árpád a saját korából, melyik kor nem volt már az övé, mikor kezdett el értetlenül állni a fejlemények előtt. Nem arrogánsan mondom ezt, hanem fájdalommal. Az ilyesmi (bizonyos barátaimon látom) sosem könnyű, és nagyon keveseknek adatik meg az, hogy végig értsék, hogy miben élnek, nem beszélve már arról, hogy ugyan ki tudja, miben él.

Szerintem tehát a Mórokról szóló vitacikk a legárulkodóbb. Az, hogy Páll soha nem tudja úgy leírni a Kibédi László nevét, hogy zárójelben meg ne említse a Szabédi nevet, önmagában sokértelmű. Olyan ember vitatkozik itt Visky Andrással, aki erőteljesen (és egyáltalán nem hülyén, mint Robotos Imre) ragaszkodik a valósághoz. "...tagadhatatlan tény, hogy Rákóczi György türelmes és türelmet hirdető ember volt, de az is, hogy az adott időszakban nem állt ki Apáczai mellett. A dráma — és ezt nagyon lényegesnek tartom — nem másítja meg a történelmi tényt..." — írja a Tornyot választok előadásáról (138.) Nem másítja meg a történelmi tényt — ma már nagyon kevesen tartanák ezt "nagyon lényegesnek", legfeljebb néhány olyan ember, aki Závada Páltól azt várja, végezze el a Csetri Elek szakmáját. Akkor, 1973-ban, nyilván minden egészen másként volt.

Ebből a szabédis zárójelből ismét kiderül, milyen nehezen engedett az a nemzedék (tág értelemben használom a szót) a művészet igazságának, milyen kevéssé volt hajlandó elfogadni azt, illetve mennyire össze kellett csengenie bizonyos elvárásokkal, például a "komolyság" és a "mondanivaló" igényeivel (A Feydeau-hullám című írás jól illusztrálja mindezt). Annyira zárt volt a világ szellemileg is, hogy nem tudom eldönteni, Haragot mennyiben látták teremtő embernek, és mennyiben nagy (kisebbségi sorskérdéseket ábrázoló) erdélyi drámák alapos színpadra állítójának. 

Páll ízlése amúgy, azon a szemléleti körön belül, tökéletesen megbízható. Remek tanúim voltak azokból az esztendőkből, s úgy emlékszem, nagyrészt ugyanazt mondták: Csíky András csodálatos, Lohinszky szintén, Kovács György színészként nem kevésbé, Kölönte Zsolt felkavaró díszleteket tervezett, A vihar szatmári előadása kitűnő volt stb. Ez az 1995-ben megjelent, sajtóhibával teli kötet egy kritikus összegzése, és egy nagy kérdés a maiaknak.

 

 pall.jpg

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr1008556376

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása