A nagy léttulajdonos - Leonard Cohen halálára
"Show me slowly what I only know the limits of." Ezzel a sorral, ezzel a számmal lépett be az életembe, már nem is emlékszem pontosan, hogyan, de nagyon. Rögtön megszerettem a visszafogottságát is, az érdességét is, a mosolyát is, a melankóliáját is, és elsősorban persze a tehetségét.
"Daltulajdonos", mondja magáról Dinnyés József, de Leonard Cohen más volt: léttulajdonos. Mindig úgy éreztem, a lét más és más aspektusát hívta elő magából, a Thousand kisses deep-től a Take this waltz-ig mindig más préselte a lelkét, és mindig olyan intenzitással, hogy érdemes volt meghallgatni.
Azok közé tartozott, akik a dalszövegeikben költészetet élnek, mint Bob Dylan, a Cseh—Bereményi páros, Viszockij, Hobo és mások. Ez a költészet magasságokba és mélységekbe vitt, azoknak az ízlését is kielégítette, akik kényesek az ízlésükre, és közben azok is meghallgathatták, akik egy daltól a dalt várják el.
Soha nem találkoztam vele, hát ki sem ábrándulhattam belőle, nem kellett a valóságot az álmaimhoz hajlítgatnom (fordítva lenne logikus, mégis mindenki így cselekszik). Egy interjúban olvastam, hogy egy időben három liter bort ivott meg egy koncert előtt — ez is jelzi, milyen démonokkal küszködik az, aki a művészetre adja a fejét. De nem kellett elviselnem három liter bor után.
Most meghalt, és a világ kevesebb lett. Vigasztalgathatom magam a youtube-bal, mégis kiveszett valami távoli személyesség: hogy tudtam, él az a valaki, akit éppen hallgatok. Már nem él: ott van ezer csóknyi mélyben, ezer csóknyi magasban valahol, ahová mindannyian készülünk.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.