A látszatlábtörlők szemete - Botházi Mária könyvéről
"Kovácsnét, mint mondja, friss kávéillat várja mosolygós férjjel, midőn a fürdőből kilép, mert közben Kovács, a mindig tettre kész, tettre lett kész." (Olyan tökéletes — 7.); "Az öcsém versét végül anyuka egészen szépen elmondta, nagy tapsot kapott..." (Szerepelünk az óvodában — 30.)
Ez csak két szemelvény Botházi Mária Boldogság juszt is a tiéd című kötetéből, de bármelyik karcolatból lehetne idézni bőségesen, vagyis az egészet. A szerző ugyanis, mint minden író, és még inkább, mint minden humorérzékkel megáldott író, a dolgok mögé lát, a fejére állítja őket, hogy kiviláglodjék az igazi igazságuk. És már a könyv címéből is kiderül, hogy leginkább a homlokzat foglalkoztatja, az, amit megmutatunk magunkról a társadalomnak, hogy közben jól elrejthessük a boldogtalanságainkat, a megalkuvásainkat, a komplexusainkat, mindazt, ami nem is olyan tökéletes.
A címadó szöveg különben átírva került be ide, lemaradt például a kezdőmondat: "Azzal indult ez a rovat, hogy arról fogok írni: milyen ma nőként élni Erdélyben." A természetes változtatást még természetesebbé teszi, hogy ez minden szándéknyilatkozat nélkül is kiderül a kötetből. Felvakmerősködtem az Erdélyi Napló honlapjára, és elájultam azon a sok ostoba, humortalan, porbafingó hozzászóláson, amit olvasnom kellett: a humoreszket úgy értelmezték, mint egy feminista kiáltványt, mindenféle humor nélkül (nem mintha egy feminista kiáltványt ilyen hülyén kellene fogadni). Mikor fellocsoltak, újólag rájöttem, milyen nagy szükségünk van Botházi Máriára.
"Betegség-e a depresszió? A helyi pszichológus nyilatkozik, de a válasz nem derül ki." (Közhely-kalendárium erdélyi magyar újságíróknak — 96.) Ez már azoknak a cikkeknek a sorából való, melyek közéletibb dolgokról szólnak, például Az erdélyi magyar kulturális rendezvény forgatókönyvéről vagy Az erdélyi magyar ünnepi beszédről. Nagy nevetség és szomorúság, hogy minden szavuk ellenőrizhetően megfelel a valóságnak, a negyedórás késéstől a pusztulásról szóló közhelyekig és Pomogáts Béláig, aki gyakran díszmeghívott. Annyira szomorú ez, hogy tényleg Botházi Máriára van szükségünk.
Nagy humoristák írásainak másnapos utóíze a szomorúság, mint ahogy a nagy bohócok mindig szomorúak. Botházi Mária pedig nagy bohóc, aki mindig meglátja a látszatlábtörlők alá sepert szemetet.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.