Szárazon a szül(et)ésről
Minimálszínház — számomra ez volt a Terminus — színház a szül(et)ésről című produkció egyik legrokonszenvesebb vonása.
Néhány lufival, papírlappal, írószerrel megvolt az egész. Azazhogy dehogy volt meg: ettől lehetett a színészi intenzitás olyan, amilyen. Boros Kinga, Czikó Juliánna, Dálnoky Csilla és Bokor Barna (de főleg az utóbbi három, hiszen ők kaptak nagyobb szerepet) hétköznapi ruhában, de cseppet sem hétköznapi hőfokon játszotta el ezt a dialógust a Látó díjazási gálájának befejezéseként. Vagy nagyon is hétköznapin, hiszen a replikák hangsúlyosan az "életből", a szereplők civil életéből származtak (legkevésbé a Bokor Barnáéból, mert ő Kozma Attila helyett ugrott be, bár az a félmondat, hogy csak bonviván és bonviván tud lenni, nyilván miatta íródott be).
De nem is érdemes azon töprengeni, kinek az életéből: mindannyiunk életéből. Hiszen mindannyian nők, illetve férfiak vagyunk, és ha mindannyiunknak nincs is gyermeke, mindannyian gondolunk valamit a gyerekről, a gyereknevelésről, és mindannyian találkoztunk már szülni készülő vagy a szülésen éppen túl levő nőkkel. A mai világban ráadásul valósággal ömlik ránk minden, ami ezzel kapcsolatos, hogy az ember csak kapkodja a fejét.
A Terminus nem lacafacázik: a szülés általában rózsaszín ködökbe és giccsőz slágerekbe bújtatott élményét a lehető legvalóságosabban járja körül. Látjuk, hogy milyen türelmetlen egymással a feleség és a férj, hogy milyen erőfeszítésbe kerül mindkettőjüknek megfelelni anyai-apai szerepüknek, hogy a látogató önkéntelenül is milyen aknákba sétál bele, s az olyan mondatokból, hogy "hát a célegyenesig nekem még volt vagy nyolc óra", az is kiderül, meg mondják is, hogy a szülés nem olyan könnyű, mint a filmek alapján hinni lehetne. Halljuk a tankönyvízű mondatokat a kórház, kismamaklub, egyház, családfő demagóg szempontjából, látjuk a versengést, melyben két szülés előtt álló nő azon vetélkedik, hogy ki mennyire veszi komolyan a dolgot, kinek a gyermekét hívják majd Taksonynak, és kié lesz az egészségesebb (ehhez a jelenethez kellenek a lufik). Látjuk a kórházi dolgozót, aki mogorva és sértett, és az előadás legvégén önmagunkat is, amint a befejezéssel kínlódunk, mert nekünk, nézőknek kell befejezni a történetet: szül-e a nő, aki kórházba ment, és ha igen, hogyan? És bármit is javasol valaki befejezésként, javaslata róla magáról is árulkodni fog, nemcsak az előadásról.
Egy szó mint száz: jó színház a Terminus. Nem hagy benne maradni abban a kényelemben, amelyből érkeztünk.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.