Néhány szó rólunk II. A magunk margójára
Előző bejegyzésemhez olyan hozzászólások is születtek, melyek szerint a Székelyföldet az RMDSZ tette tönkre. Nos, anélkül, hogy az RMDSZ-et védeném, meg kell jegyeznem, hogy sokkal szomorúbb, mert hosszabb lejáratú okokat sejtek nemcsak a Székelyföld, hanem Erdély: az egész romániai magyarság mentális térképén.
A hozzászóló gazdasági okokat hozott fel, én azonban nem ismerem annyira ezt a pályát, hogy érdemben válaszolhatnék. Azt viszont látom, meglehetősen sűrű utazásaim alkalmával gyakorta tapasztalom, hogy a mentalitás alig változott. A romániai magyarság elég nagy százaléka még mindig Trianon-szindrómás, még mindig zsigeri ellenszenvvel viseltetik a románok irányában, még mindig nehéz neki elmagyarázni, hogy ez teljesen kontraproduktív, még mindig az emléktábla-kultúra bűvöletében él. Amihez nem feltétlenül kell emléktábla: elég a fenyvekről szóló könnyes dal, a történelmet mindig a mi javunkra kanyarító placebo, problémátlan regények, a "komoly" dolgokra való hivatkozás, melyekkel viccelni tilos (magyarság, haza, Reményik, kokárda stb.), a vegyes házasságban élők lenézése, vagy ha már lenézni nem lehet őket, a miattuk való szabadkozás, a nagymagyar álomban élés, a hála és a feltétlen tisztelet mindazok iránt, akik ezt az álmot táplálják. Még mindig túlságosan gyakori az a kifejezés, hogy "jó magyar", és az az attitűd, hogy "ezek" nem szívesen látott vendégek a "mi" földünkön.
Így, ezzel a hozzáállással váltunk és válunk folyamatosan vendéggé ezen a földön, melyen születtünk. Mint valami mesebeli szörny, egyszerre élünk a megélni-muszáj jelenben, és a hajh-elveszett múltban, mely azonban tulajdonképpen az igazi élet volt, nem kevesebb. Csabakirályfizva-wassalbertezve-göröngyösutazva lettünk önmagunk múzeumi példányaivá, vitézkötéses kísértetekké, akik a gyermekeinkbe is beléneveljük az undorunkat, aztán ámulunk és bámulunk, hogy nem tudnak megtanulni románul. Úgy cseperednek fel, mint Trianon vitrinében, és ha beverik az üveget, megrójuk őket, és legalább szellemileg kitagadjuk. Folyton arra kacsintunk, amit "ők" nem tettek meg, és nem érezzük, hogy "nekünk" is jócskán van leépíteni valónk. Egy jó románozás még a legszalonibb társaságban is röhögést hoz a konyhára.
Ezen a mentalitáson sem az RMDSZ, sem bármely más politikai alakulat, sem az atyaúristen nem segít. Ezt a mentalitást kizárólag annak a József Attila-i gondolatnak a mély megértése változtathatja meg, miszerint "holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia." Nem úgy viszonyulni a hagyományhoz, mintha az adva lenne, és nem lehetne megváltoztatni — ez a feladat, nem kevesebb. És ebben nem segítenek, inkább hátráltatnak a mobilok, laptopok, tabletek, walkie-talkie-k és egyebek. Azt a látszatot keltik, mintha modernizálódtunk volna, holott ennyi erővel Tarzan is kalandozhatna a youtube-on.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.