Egy másik ég

Kuti Klára, a tatai Német Nemzetiségi Múzeum munkatársa kérdezte tőlem: Múzeumba való-e a kisebbségi lét/kultúra. Én pedig ezt válaszoltam:

Ha lenne egy kisebbségi múzeum Erdélyben a magyarok számára (ne tessen felháborodni, van elég, csak egyiket sem úgy hívják), én élő dolgokat zsúfolnék össze benne. Nem egy kísértetkastélyra gondolok, hanem például egy olyan részlegre, ahol napok lennének láthatók. Például az orosztanárom, aki a gyümölcsösben rászól a kollégájára, hogy miért vár el tőlünk lelkesedést. Nyolcadikosok lehetünk, gyakorlatnak nevezett cseresznyeszedésre visznek, alig kapunk valami fizetséget, tulajdonképpen az államnak dolgozunk, s az egyik férfiú sokallja az uzsonnára fordított időt. Mennyit kapnak ezek a gyerekek? Hol van az étel, amit csomagolnak nekik? Hol a cipő, amelyben jönnek?

Ez a tanár nem dőlt be sem a kommunista, sem a kisebbségi maszlagnak, csak ember maradt magyarul. Nem emlékszem szavaiban vagy tartásában az „én legyőztelek erkölcsből” gőgjére – mondta, mert azt gondolta, amit mondott.

Ezt a kisfilmet többször is megnézném.

Vagy, az már inkább ma van, azokat a magyartanárokat Zilahon és Nagyváradon, Kolozsváron és Szatmáron és Újvidéken és Kassán, akik Grecsóval meg Esterházyval, Parti Naggyal és Varró Danival hódítják meg a diákjaikat, nem a Wass Albert csikorgásával vagy a folyamatos trianoni irodalommal.

Ez a múzeum nagyon rendhagyó lenne, mert nem a mindennapokat mutatná, hanem azt az ég fölötti tájat, ahová minden kisebbségnek és minden többségnek igyekeznie kellene.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr1312360727

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása