Mellébeszélünk a szűk fiókokban - kísérlet a roma kérdésről

A magyar (és általában a kelet-európai) társadalommal az a baj, hogy nagyon szűk a normalitás-fiókja. Nem fér bele, aki alkoholista, aki meleg, aki transzvesztita, aki narkós, aki arab, aki néger, aki zsidó, aki roma. Trianon-alapon aztán persze a franciák meg a románok sem férnek bele. Itt élünk Romániában, és sokan még mindig azon siránkoznak, hogy száz éve itt élünk.

Egy ilyen közegben az előítéletek úgy termelődnek, mint a dudva. Az előítéleteknek pedig sem képességük, sem szándékuk nincs az árnyalásra. Aki alkoholista, az semmi ember. Aki meleg, az nem tud úgy szeretni, ahogy kell. Zárt társadalom vagyunk a szó legszomorúbb értelmében, s ez a konfliktusmegoldás képességét is erőteljesen csökkenti.

A politikai korrektség tiltásai és a hatóságok zavara sem kedvez(nek) a konfliktusok bölcs megoldásának. Meggyőződésem: ha egy közösségnek a számunkra negatív tulajdonságairól nem beszélhetünk, valójában nem mondjuk el, milyen az, akit meg szeretnénk ismerni. A magyar—román viszonyban, melyben sűrűn meg szoktam szólalni, sem képviselhetem azt az álláspontot, hogy a múlt meg sem történt, s ha mégis, akkor a következményei végképp elsimultak. Nagyon is megtörtént, sokakban életre szóló traumákat és viselkedésmintákat okozott, ezek a traumák a gének, az idegek, a lélek furcsa hajszálerein keresztül nemzedékről nemzedékre öröklődtek, ma is köztünk vannak, éppen ezért a szőnyeg alá seprés révén semmit nem lehet tenni a megoldás érdekében; ez a hozzáállás egészen biztosan ártalmas. 

Megértem a perspektívaváltás szükségességét. Ám a "semmi probléma" egyáltalán nem váltás, hanem nagyon is diktatoriális örökség. Akkor papoltak a nemzetiségek közötti békéről, miközben a kommunizmus egyre románabbá vált. A viszonyt erjeszteni kell, mindenről beszélni muszáj, és így remélhetőleg erjednek a problémák is.

"Nem vitatkozom azzal, amit írtál, inkább kiegészítem: ide fajul az, amikor a hatóság idejében nem kezeli a csoportos bűnözést, talán pont azért, mert úgy PC, ha nem beszélünk cigány bűnözésről. Ott éltem a közvetlen szomszédságukban egy fél évet, ezalatt számtalanszor fenyegettek meg, amiért rendőrt mertem hívni a napi rendszerességű több száz lejes lopásaik megfékezésére. A kigyúrt biztonsági örök is féltek tőlük, majd mindeniküket késelték már meg. A gyergyói kb. 3 ezres cigány közösség rendkívüli agresszivitásáról híres az egész Székelyföldön, s mivel mindeddig nemigen, vagy csak ritkán volt következménye tetteiknek, mára azt hiszik, érinthetetlenek. Én anno vettem a fáradságot és felkerestem a polgármestert és a rendőrkapitányt is — utóbbi azzal biztatott, hogy sötétben inkább ne menjek utcára. Ettől persze, amit írtál, az igaz, de csak elvi síkon értelmezhető, és elvileg betartható." Egykori kollégámnak, Komoróczy Zsoltnak köszönöm, hogy idézhettem a kommentjéből. Elkeserítő, amit a rendőrkapitány mond, hiszen a házadból hová mennél? Hová tennéd a paszulykaróidat, hogy el ne vigyék a kerítésed mellől? Erről az esetről egy másik barátom mesélt, aki már évek óta egy Küküllő menti faluban él.

Vagy egy másik példa. Akad tanár, aki hamar feltalálja magát, gyorsan reagál, annak az óráit szeretik a roma gyerekek. Más tanárok sírva menekülnek az osztályukból. Az oktatási rendszer a tanárokra bízta ezt a feladatot (hogy azokat neveljék, akiket a társadalom lenéz, és akikben nő a feszültség emiatt), de nem készítette fel őket a megoldására. 

Ha beviszed a megrágatlan előítéleteidet, akkor persze nehéz megoldani az éles helyzeteket. De hogyan szabadulj meg tőlük, ha továbbra is semmit beszélünk? A kelet-európai társadalom a felelős azért, hogy a fiókok nem tágultak — aki csak magát fogadja el, az hogy fogadna el bárki mást? Ám ha egy egész közösség arról panaszkodik, amiről az ex-kollégám ír, akkor mégiscsak el kellene gondolkodni, hiszen azok nem "elméletek", "sztereotípiák", hanem tények. Egy zárt, statikus helyzet következményei, de valósak.

Egyvalami egészen biztos: nem tanultunk meg éles helyzetekben viselkedni. Majd' ötven év kommunista diktatúra nem tanított meg erre, és a huszonhét év demokrácia sem — ez egyébként szánalmas bizonyítvány a mi kelet-európai "sajátos demokráciánkról". Most szűkül vissza a látásmód, Orbán Viktor és társai áldásos működése eredményeként. Gyűlölni mindig könnyebb, mint bármit is tenni a helyzet javítása érdekében.

A rosszindulat örökségét látva látjuk; de mit örökölt a jóindulat? Valami olyasmit, hogy "a konfliktusokról kár beszélni". Ez az íratlan meg-nem-támadási szerződés tehet arról, hogy sok román és sok magyar ma is azt gondolja a másikról, amit harminc éve, vagy hogy a magyarok és a romák között alig van egy keskeny palló. Ehhez érkezett aztán az a gondolkodás, mely rasszizmusnak tartja a lopás etnicizálását, magát a lopást viszont előítéletnek. Holott ha eltűnnek a karók a kertemből, az nem a valóság egyik értelmezése, ahogy az sem, ha megvernek az osztályban. Aki sírva rohan ki onnan, az esetleg előítéletes, de biztosan áldozat

De ha felkészítenek a lélekjelenlétre, és nem szólamokkal teszik, akkor megtapasztalom, milyenek ők, ha sikerül egy hullámhosszra kerülnöm velük. Már nem dehumanizálom őket, mert minden aspektusukat láttam, és akartam látni, a jót éppúgy, mint a rosszat. Ha az elmúlt harminc évet erre használtuk volna, ha mindenről beszéltünk volna, amiről beszélnünk kell, most talán nem néznénk rémülten a pogrom képeit.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr9512408081

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.