Keserű mazsola - nyolc évtizedről

Először a Borbély András bántalmazós posztja, az Üzenet egykori iskolámba alatti kommentek ébresztettek rá, hogy sokan "csak a szépre emlékeznek", mint Kundera mondja, sosem akarják megtudni, mit éltek meg, egész életükben a hazugság nyalókáit szopogatják. 

Most meg a Tusványos-ügy és a reakciók rémisztett(ek) el. Hányszor kelt fel a nap, és a szervezők áldozatos munkája, és egyebek. De miért érdekelne engem vagy bárkit a nap? Annak ellenére, hogy látszólag sokakat érdekel. Nem a napról és más damilon lógó égitestekről van szó, hanem a brutalitásról. 

Nem éltem a zsidóüldözés korában, mint ahogy akkor sem, amikor a "népellenséget" keresték. De ilyenkor az ember kénytelen visszafelé következtetni, és a mai habzó szájú zsidózások és nem kevésbé habzó szájú idegen ügynöközések között nagyon jól el tudom képzelni, hogy sajnos nem a hatóságokon múlt semmi, illetve ami rajtuk múlt, azt az általánosult és állandósult gyűlölet támogatta.

Ugyanígy Tusványoson. Az ügy kapcsán írt hozzászólásokat mazsolázgatva (bár keserű mazsolák voltak azok) arra jutottam, hogy nagyon sokaknak teljesen mindegy, kit hogyan visznek el egy ilyen helyről. Sokan focis hasonlatokkal példálóznak, mintha egy közéleti tábor ugyanazt jelentené, mint az Újpest-Fradi mérkőzés. Megint mások drasztikusabb büntetést követelnek, mint holmi hajhúzogatás, és ezzel már helyben is vagyunk. Mert egyfelől lelkendezés és fenyvek és medvek és jajtájromantika és magyarokvagyunkegyetértés. Másfelől pusztuljon, aki velünk nem ért egyet.

Brutalitás és szentimentalizmus gyakran jár párban. "Vagyok finom, mimóza lélek, / tyúkot lopok, disznót herélek." — írja Weöres. Aki piheg, az megsértődik, ha nem hagyják pihegni. Továbbra is ott akar ülni az ablakában, hogy kinézzen a képeslapra, melyen szarvasok isznak a zúgó négy folyó vizéből. 

Öt évtizednyi diktatúra és három évtizednyi impotencia együttesen megtette a hatását. Magyar az, aki velünk tart. Ha fütyölsz, nem annak a szövegével van baj, aki beszél, hanem veled. A diktátornak nem a diktátorsága volt a baja, hanem a románsága vagy a zsidósága (ismeretes az a diskurzus, mely szerint Rákositól Aczélig és Kádártól Gerőig mindenki zsidó volt.) A magyarok ártatlanok. Egy magyar nem követte volna el azokat a borzalmakat.

Aztán jött az 1989 utáni időszak, az átmenet deficites kezelése. A magyar kormány az esetek többségében tapló módon viszonyult a határon túliakhoz, és ebben, mit tagadjuk, megvolt a támogatottsága, gondoljunk a hüledezésre ilyen-olyan díjak kiosztásakor, vagy az idősebb erdélyi magyar színészek szinte totális mellőzöttségére, nem beszélve a kettős állampolgárság körüli többnyire gyalázatos érvelésről. De persze a határon túliak is tehetnek minderről, amíg gyarmatként viszonyulnak önmagukhoz.

Öt évtized plusz három évtized. Nem is csoda tulajdonképpen, ennyi feldalmahodott időt nehéz kiheverni, már több nemzedék is megfertőződött. Minden oldalon egyébként, gondoljunk a felszabadultan fröcsögő székelyezésre. Kétosztatú világban élünk, az ostobán konzervatív gesztusok az ún. liberálisokban is ott lapulnak, ők is a hatalomhoz viszonyulnak, nem az áhított igazsághoz. 

Hogy sose tudd meg, mit éltél meg.

A bejegyzés trackback címe:

http://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr9912702839

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.