Utazás Utópiába - Trianonról

Régóta szeretnék írni Trianonról.

Közeledik a centenárium, már látom a fejekben a gyúlást, én megünneplem, én nem ünneplem.

Elsősorban azt szeretném elmondani, hogy ez a tengely szerintem nem jó. Nyilvánvaló, hogy még sokat fogjuk kenegetni, nyilvánvaló az is, hogy én magam is ott forgolódom rajta, hiszen nem Utópiában élek, hanem Erdélyben. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy nem érzem jónak ezt a tengelyt, ezt a látásmódot, ezt a mezőt, amelyen folyton önmagunkat kaszáljuk.

Nem szeretnék azzal foglalkozni, ki a hibás, ki nem a hibás, ki miért mennyire hibás. Fel szeretném ajánlani, hogy úgy viszonyuljunk ehhez a tényhez, mint tényhez: adottsághoz, konkrétumhoz, adathoz, ami annyira valóságos, hogy a mi viszonyulásunkon már nem múlik semmi.

Volt valamikor egy zseniális klip. Az egyik ismert magyar politikus ült a lovon, és amikor a ló elindult, kiderült, hogy visszafelé vágtat. A lónak talán mindegy, az embernek nem.

Annak, aki visszafelé néz, az egész látókörét, -szögét, az egész perspektíváját a visszanézés határozza meg. Autonómiáról képzeleg, ez azonban mindössze annyit jelent, hogy nem Bukaresttől akar függni, hanem Budapesttől. Folyton a Muhi-Mohács-Trianon vonalon utazik, és nem bír leszállni a vonatról. Mindenért, ami történik, Trianont hibáztatja, erre fog káderhiányt, csatornázási gondokat, ilyen-olyan-amolyan válságot, végül még a saját hibáit is. Gondolom, mindenki találkozott már olyan határon túli magyarral, akinek az uzsonnáját is a franciák vették el.

Pedig a múltba révedés: félelem. Egy bizonyos határon túl, persze. Mindenki szeretne ismét kislány vagy kisfiú lenni, röpülni az ég felé, mindent másként csinálni, mint ahogy annak idején csinálta. De ha sokáig bámulsz, kővé meredsz, a múlt nem enged el, már nem a magad életét éled, hanem azét a múzeumét, amelyet magaddal azonosítasz.

Olvasom, hogy mindig másodrendű voltam és megalázott. Nem mondom, hogy soha nem éreztem így magam, de hogy mindig ez lett volna a helyzet, azt semmiképpen sem mondhatom, mert nem lennék őszinte. Itt nevelkedtem, itt tanultam, itt dolgozom, itt írok, itt készülök Utópiába. Itt igyekeztem azon, hogy ne legyek megalázott, mielőtt megaláznának, hogy mindenkit embernek nézzek, és úgy is viszonyuljak hozzá. Nem valami szivárványos cukrozott takony ez, hanem az a hit, melyért naponta megküzdök magammal, és az az élet-technika, amely szerint élni próbálok.

És a megalázottság, ami volt, nem kizárólag etnikai határvonalak mentén ért. Hanem például olyan embertől is, aki Dunaújvárosban morzsolgatja pálma sújtotta súlyát.

Kétség sem férhet hozzá, hogy a románság félelmei szintúgy beindulnak majd. Az ember csak felüti Gogát, Rebreanut, sokakat, máris látja a görcsöket. Hagyomány ott is van untig elegendő. De nemcsak egyféle hagyomány van; és nemcsak a hagyományon múlik, hogy milyenek vagyunk. Vagy már tényleg egy cseppet sem hiszünk abban, hogy talán megváltozhatunk?

Itt van ez az Ady. Vagy itt van ez a Sorin Mitu nevű történész, most olvastam a könyvét: magyar lányt vett el, és az ájuldozó anyját a valamikor legionárius szimpátiákat dédelgető nagyapa intette mérsékletre, amikor a rémisztő szerelem kiderült. 

Vagy itt vagyunk egyszerűen: mi. Miért csak a görcsöket látjuk? Elhiszed, ha azt mondom, hogy az Akasztottak erdejéből csak a bugyuta oktatás faragott "hősies" regényt, valójában egy vergődő fiatalember élete? Ha nem hiszed el, nem biztos, hogy Rebreanuval van baj.

Tegnap az egyik honlapon rábukkantam egy Bibó-idézetre. Folyton olvasom ezt az embert, az egyik legnagyobb magyar gondolkodót. Legnagyobb nemcsak gondolatait, hanem attitűdjét tekintve is, azt a szelídséget, jutányosságot, mely ma mindenfelől kihalni látszik. Olyant mondott, hogy felálltam a gép mellől, hogy ismét visszaülhessek. Ezzel fejezem be ezt a kis parainesist, valójában felhívást. Trianon egy fekete nap, a félelmeid fekete napja. Megtörtént, és ez ellen nem tehetsz semmit. Mi lenne, ha csak mennél tovább?

Még annyit: ne nevess kajánul. Ne várd, hogy a valóság bebizonyítsa, hogy nincs mit tenni. Mert be fogja, ahhoz kétség sem fér. De ne használd ezt alibiként a tehetetlenségedre: soha nem lett semmi, ha csak elfogadtuk a valóságot. Az én szüleim és nagyszüleim self-made manek voltak.

„Abban a görcsös félelmi állapotban, mely elhiszi, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a demokrácia javaival. Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.”

(Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. 1946!!!)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr3312728222

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása