Ez a harc sem lesz a végső - Kelemen Hunor nyilatkozatáról

Teljes mértékben megáll az eszem: nem értem, miért váltott ki Kelemen Hunor nyilatkozata olyan zajos tetszéseket.

Attól pedig még inkább, hogy kikből és hogyan. Olyan emberekből is, akikről nem sejtettem volna, hogy ennyi kisebbségi komplexussal küzdenek. Azt hittem, az RMDSZ-t és a holdudvarát (nemcsak a közéletre gondolok, hanem főleg azokra, akik egyetértenek a tárgyalás filozófiájával) az különbözteti meg az ellenzéktől, hogy az utóbbi sokkal kizárólagosabban és radikálisabban gondolkodik a románokkal való viszonyról.

Látnom kellett, hogy semmi sem áll távolabb az igazságtól. A Facebookon valósággal ömlik a megosztás és a gratuláció, annál is inkább, mert az Andrei Pleșuval folytatott vita tovább lendítette a kezdeti nagyszerűséget. Könnyű hősnek lenni: csak valami nagyon "magyart" kell mondani. 

Egészen nyilvánvaló, hogy a normalitás képviselői mindkét oldalon kisebbségben vannak (ez az igazán szomorú, nem a folytonosan emlegetett sérelmek), és ha arra várunk, hogy mindenki Smaranda Enache, Sever Ioan Miu Olahus, Lucian Mîndruță vagy Ștefan Ciocan legyen, akkor várhatunk ölbe tett kézzel az idők végezetéig, és emlegethetjük örökös magyar sértettségünket. Ha nem ezt akarjuk, akkor dolgoznunk kell, ahogy tudunk, azért, hogy a világ normalizálódjon. Mert az is nyilvánvaló, hogy személyes sérelmei is vannak mindenkinek, mindenki emlegetheti a megalázott valakijét, és ezeknek az adomáknak az összeszikrázásából sem sülhet ki semmi jó, hiszen a személyes élmények attól személyesek, hogy képtelenség általánosítani őket és eltávolodni tőlük.

Egészen nyilvánvaló az is, hogy akik részt vettek a román állam gépezetének működtetésében, azoknak maguknak is megvan a felelősségük (annyi, amennyi) a román állam milyenségéért és minőségéért, tehát abban is, ahogyan a román állam gondolkodik a kisebbségekről. Az RMDSZ nem sokat tett azért, hogy a párhuzamos valóságok összekeveredjenek, árnyalódjanak, hogy a két nemzet között átjárás legyen. 

A helyzet kezelésében nem segítenek az ilyen nyilatkozatok. Az öröm, melynek legfőbb kifejezése talán a "jól megmondta", a lehető legmélyebb depresszióba sodort. Nem túlzás, ha azt mondom, az egész életemet arra tettem fel, hogy a két nemzet között valamiféle lengőhíd legyek. Úgy látom, a semmiben függök még néhány elszánt emberrel. 

Eltelt harminc év, és még mindig ott tartunk, hogy ilyenekkel kell szembesülnöm: a dölyfös vesztes reakcióival. A magyar—román viszonyt még mindig valamiféle válogatott mérkőzésnek tekintjük, és mindegyre "tőlük" várjuk, hogy megtegyék az első lépést, mintha egy ilyen viszonyban lenne egyáltalán első lépés, nem az örökös dinamika szabna meg mindent. 

Így, ilyen nyilatkozatokkal azonban soha nem lépünk ki a "te kezdted!" logikájából. Úgy beszélünk Trianonról, mintha egy időkapszulában ülnénk, nem 2017-ben élnénk; mintha a normalitás nem rajtunk is múlna, nem egy közös tér közös levegője lenne, s mintha e levegő minőségéért bennünket nem terhelne semmilyen felelősség. 

Kínos az is, amit Andrei Cornea is észrevett kiváló írásában: sétálgatunk a magyar kormánypárt képviselőivel, akik egy illiberális demokráciára esküsznek, és legutóbb még azt sem átallták, hogy a nemzetállamért törjenek lándzsát, miközben mi meg elvárjuk, hogy a román állam piros szőnyegen léptessen bennünket, és gondolni se merjen a nemzetállamra. Tisztában van-e, aki ezt teszi, hogy milyen önellentmondásba keveredik? Semmilyen huszáros jelszó, vállon veregetős replika nem oldja fel.

Létrejött egy zömében antiintellektuális, árnyalásra nemcsak képtelen, hanem az árnyalást kifejezetten gyanúsnak, ellenségesnek, árulásnak ítélő magyar réteg. Aki azt válaszolja, nagyrészt a románok is ilyenek, annak azt válaszolom: Igazad van. Na és? Nem arról van szó, hogy ki ilyen még, hanem arról, hogy mi ilyenek vagyunk. Kirekesztők, akik a kirekesztés ellen sikítoznak.

Ha azonban a Kelemen Hunor nyilatkozatának az volt a célja, hogy a szövetség köré gyűjtse a magyarokat, akkor zseniális politikai húzásnak bizonyult. Most Toró T. Tibor is ugyanazt mondja, mint ő, közös stratégiát szeretne, hirtelen mindenki Gyulafehérvár felé fordult, mint valami frusztrált napraforgó. Semmi kétségem, hogy a román állam is így fog viselkedni (bár hamis jósnak bizonyulnék), és akkor megint jó pár évre biztosított a harc, amelytől annyira nem tudunk elszakadni.

A bejegyzés trackback címe:

http://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr1212776952

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Tisztelt F-Ődeménységed ! Én is "az egész életemet arra tettem fel", hogy egy elfogadható "modus vivendit közösen, román barátainkkal, partnereinkkel, - akik, ugyebár demokraták és nem etnokraták ! - kimunkáljunk valahogy. Lett belőle egy sorozat kudarc, félévtizedes börtön és - nem éppen mellékesen - még az utódokra is kiterjedő vendetta...
Én nagyon értékelem, hogy KH egy olyan pillanatban mondta meg, hogy miként is állunk, amikor már úgy tűnt, hogy 28 év után sem akad senki aki ezt megtegye. Kemény volt, de civilizált és ... cáfolhatatlan ! És a sokak által bálványozott Plesut is elegánsan a sarkantyújához, - ha van ilyen neki - verte. Egy új lapot nyitott, egy új tárgyalási alapot, de ez az alap sokkal inkább arról fog szólni ami van és nem a mellébeszélésről, amely eddigelé csak a nagyromán érzékenységet figyelembe véve zajlott. Azaz nem is zajlott, csak úgy tettünk, mintha zajlana...Amiket például a "deep state"-ről nyilatkozott, az beleillik ebbe az új kurzusba. És ez ellen kinek lehet kifogása, könyörgöm ???
@TIVAI MIKLÓS: Tisztelt Tivai úr, sajnos nem ismerem a sorsát. Továbbra is azt gondolom, hogy Kelemen Hunor kijelentése nem volt szerencsés: inkább érzem benne a választóknak szóló keménységet, mint a megfontoltságot és az előrelátást. Eszményeim közé azok a politikusok tartoznak, akik akár népszerűtlen dolgokat mondanak, ha úgy érzik, azt kell mondaniuk.
Különben éppen az a bajom, hogy amit mondott, cáfolhatatlan. A romániai magyarok meglehetősen nagy része múltba révedő, revansista lélek, aki valamiképpen Trianonnak él. Szomorú, de ez az igazság.