Egy sármos ember - Tarján Tamás halálára

Sok embert ismertem meg az után, hogy már ismertem őket. Tamásról is több mindent tudtam már, amikor először találkoztunk. Szerettem a könnyedségét, szövegeinek villódzását, szerettem, hogy szereti a színházat, melyet a legőszintébb képmutatásnak érzek.

Kíváncsi voltam, mi lesz ebből, amikor 2002 januárjában többedmagammal ösztöndíjas lettem annak köszönhetően, hogy Szilágyi István visszautasította a Magyar Irodalmi Díjat, és kiderült, Tarján Tamás lesz a házigazdánk a kultúra tereiben.

Megismertünk egy laza fazont, egy nevető embert, aki értelmes volt, művelt, előzékeny és sármos. Szép emlékem az Írószövetségnél rendezett találkozó éppen úgy, mint Székely János Caligula helytartójának előadása a Nemzetiben. Ez utóbbi nem az előadásnak, hanem legfőképpen magának Tamásnak köszönhetően.

Tél volt, folyt a könnye, ahogy sétáltunk az előadás után a hóhullásban. De közben éles maradt és kedves továbbra is, szerelemről, színésznőkről és szerelemről beszélgettünk hármasban Papp Sándor Zsigával. Nagyon is el tudom képzelni, hogy nem mindenki rajongott a kritikáiért, én azonban becsültem azért, hogy például a Sinkovits-nekrológban meg merészelte említeni a mester utolsó szakaszának ripacsériáit. Folyt a könnye, beszélgettünk, és nem szerette a Taub-rendezést, ahogy mi sem.

Évekkel később Erasmus-ösztöndíjas lettem, és Tamást kértem meg, lenne a fogadóm. Mindent megtett, hogy nekem jó legyen, holott kelekótyaságom az ilyen helyzetekben a taplósággal határos. Ő azonban nem célzott semmire, csak küldte a faxot, a levelet, bármit, amire szükségem volt, és nem sértődött meg, amiért későn jutott eszembe, hogy az itteni félév hamarabb végződik, mint a kolozsvári.

Még a doktorim opponensének is felkértem, de aztán másként alakultak a dolgok. Ha találkoztunk, kedvesen üdvözölt, a mosolyában mégis ott éreztem a nagyvárosi ember őrült ritmusát és fáradtságát: nem engedett be a mosolyába. Most értem meg, Schein Gábor szép nekrológját olvasva, hogy másokat sem gyakran.

Tegnap egy román barátomat búcsúztattam, akivel egyszer találkoztam, ma pedig őt, akivel többször, a mélyeit mégsem ismerhettem. Talán ez volt a legfőbb udvariassága: nem mutatni meg, mi tapossa meg, nem lőcsölni másra a terheit.

Isten nyugtasson, Tamás!

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr2612899928

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.