Mivel köt össze a kaputelefon? - A magyar és a román párhuzamos valóságról

Sokan azt mondják, az RMDSZ nem jókor próbált alkudni a múlt héten. Én viszont azt mondom, teljesen mindegy, hogy mikor próbált volna alkudni, mert azok a nacionalista reakciók, melyek kilövelltek, bármelyik pillanatban éppen így kilövelltek volna. Mégpedig szerintem azért, mert mindig csak horizontálisan gondolkodunk, vertikálisan soha. Illetve mindig zártan, egyirányúan, passzívan. Semmit vagy nagyon keveset teszünk azért, hogy a románok mentalitása megváltozzon, és ne annak a tömegnek érzékeljenek bennünket, amely helyzetét kihasználva szerez meg jogot, szoboravatást, kétnyelvűséget, bármit.

Mire célzok? Arra, hogy az RMDSZ minden esetben a politikusokkal, a döntnökökkel tárgyal. Hallom, XY néhány évvel ezelőtt szervezett néhány közönségtalálkozót a román választóknak, mégsem szavazott rá egyetlen román sem. De azzal áltatom magam, hogy ha folyamatosan történne ez a munka, ha nem pár hónappal a választások előtt, hanem négy évig, aztán újabb négy évig, aztán újabb négy évig stb. találkozna a politikus a román nemzetiségűekkel is, akkor nem ez lenne az eredmény.

Természetesen érzem a feszültséget és a tehetetlenséget. Az RMDSZ arra építette fel a működését, hogy a magyarok szövetsége, sajátosan magyar problémákkal foglalkozik, azokat próbálja orvosolni. Folyamatosan a szavazóbázisa (vélt vagy valós) gondolatvilágához alkalmazkodik, és soha nem kísérletezik azzal, hogy előtte járjon. Ha ez a bázis a szövetség szerint nem nézné jó szemmel a közeledést, akkor nem áldoz rá energiát. Pedig a szavazóbázis is beláthatná, hogy még egy vagy két ciklus, és sok helyen nem lesz elég magyar, aki a szövetségre szavazzon. 

Én azonban nem pusztán és nem is elsősorban politikai meggondolásokból mondom, amit mondok. Hanem főleg azért, mert egyrészt nem értem, hogyan is élhetünk másként, és éppen Erdélyben, másrészt mert a szellemi állapotokra is ráférne a frissülés, és ennek egyik remek lehetősége a folyamatos önellenőrzés a tükrözés alternatívája révén.

kapcsolat.jpg

Beállt ugyanis egy elég rémisztő passzivitás. Kialakultak a polgári látszatok, nincs azonban polgári valóság. Anyagilag megvan az a réteg, amelyik jól él, nyugati kocsikkal furikázik, háza van mindenféle tetőkön és falvakban, ide meg amoda jár nyaralni, aukciókon vesz részt stb.; szellemileg viszont nem is lehetnénk távolabb attól az irigyelt kortól, amelyben Nagyváradon otthon érezhette magát a kor legszubverzívebb költője. A mai polgárság az értéket összetéveszti az árral, transzszilvanizmust emleget, de gyűlöl mindent, ami nem olyan, mint ő — és nem éppen olyan, különbségek az árnyalatokban sem lehetnek —, autonómiáról képzeleg, de nincs egy önálló gondolata, kereszténységről papol, de a vár fokára készül. 

Ismétlem: ebben az állapotban, melyben sokan zelóták lettek, és egyik-másik politikust szentnek nézik, jól jönne a felfrissülés. Megszüntetné talán a folyamatos kacsingatást is: ha ők nem, mi sem! Holott a gőgnek kizárólag vesztesei lehetünk, győztesei semmi szín alatt. Az együttélés valóságát kellene megteremtenünk, nem benne ragadni ebben a gyilkos párhuzamosságban, amelyben ma élünk. Én eljárok román rendezvényekre, beszélgetésekre, előadásokra, folyamatosan jelen vagyok a román médiában, nemsokára könyvem jelenik meg Doru Poppal közösen, de mindkét közeg kivételként kezel mindkettőnket.

Itt derül ki az is, miért "mosom össze" az RMDSZ-t az "emberekkel". Azért, mert az erdélyi magyarok többségének nincs román környezete, problémátlanul éli azt a párhuzamosságot, sőt, kizárólagosságot, amelyet a szüleitől, a nagyszüleitől és az összes felmenőjétől örökölt. Abban a kultúrában, melyben azt írta egy nagy költő, "holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia", s amely egyre a lázadást és a szabadságot emlegeti, hervasztó hagyományőrzés.

Aki polgármester akar lenni, az ne az utolsó hónapokban ébredjen rá, hogy a városában románok is élnek, hanem kezdje meg a munkát aznap, amikor befejeződött a választás, és végezze akkor, amikor elkezdődik. Mert az szánalmasan hangzik, hogy azért vesztettünk, mert Pityi néni a román ellenjelöltre szavazott. De nemcsak a politikusok emlegetik szívesen Pityi nénit, és érzik úgy, hogy a magyarságot mindössze egy kaputelefon köti össze a romániai valósággal.

 

 

 

Egy nagyasszonynak szentelt fesztivál

Minden olyan igazán operai.

A Virginia Zeani Fesztivált első alkalommal rendezik meg. A szoprán 1925-ben született a Maros megyei Görgényoroszfaluban Virginia Zehan néven. Korán Olaszországba került, és egészen káprázatos karriert futott be: Beniamino Giglitől Luciano Pavarottiig és Placido Domingoig a kor sztárjaival énekelt. Amikor a műsorvezető Marius Constantinescu felsorolta a tanítványait, rádöbbentünk, hogy hírneves énekesek akadnak közöttük, olyanok, mint Elina Garanca és Andrea Bocelli. A hölgy pedig, akinek egy videóüzenetét is bejátszották, kiteljesedett életet mondhat a magáénak, hiszen szépsége és tehetsége egyformán tündökölt, mint a háttérre vetített képekből kiderült.

A fesztivál zárógáláját, melynek a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház adott otthont, Kürthy András magyarországi vendégrendező rendezte, aki azonban Erdélyben is ismert: mint el is mondta, 25 évvel ezelőtt Kolozsváron kezdte a pályafutását. Az első részben Virginia Zeani tanítványai (Enivia Muré, Fedi Peters, James Ioelu, Stefan von Korch) léptek fel Donizetti, Puccini, Verdi műveiben, a másodikban pedig Ana Donose, Marius Zaharia és Balla Sándor főszereplésével a Traviata második felvonásának első képét, illetve harmadik felvonását láthattuk.

kurthy.jpg

És hogy miért mondom, hogy "igazán operai"? Mert ragyognak a cipők és csillognak a ruhák; mert a díszletező háttérképek és a díszlet maga (Venczel Attila munkája) klasszikus ízlésűek; mert a rendező ötletére az apró Stefan von Korch a hatalmas James Ioelu nyakába ugrik örömében, hogy megszerezte a szerelmi bájitalt, és ez olyan finoman ártatlan humor; mert a Traviata nyitánya alatt, és később, a harmadik felvonás bevezető ütemeire Kürthy balettet rendeztet Anca Popdan koreográfussal, melyből a be-nem-avatottak számára is kiderül a történet; mert Ana Donose igazi, áradó operai szépség és tehetség; mert Cristian Sandu olaszosan dirigálja a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia zenekarát.

A különböző állami és magántámogatók révén, Marian Jurgiu igazgató és Kolcsár Péter művészeti vezető segítségével létrejött fesztivál megérdemelte volna, hogy jobb reklámot kapjon.

 

Belenyalunk a fagyiba - Az öreg hölgy látogatása marosvásárhelyi előadásáról

Nézem a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kiváló előadását, és azon tűnődöm, mennyire más színház volt az 1989 előtti, mint a mai, és hogy ez vajon mit jelent.

Nem véletlen, hogy mindez éppen Az öreg hölgy látogatásáról jut eszembe. Mert miközben nincs színház, amely ne rólunk szólna, Dürrenmatt darabja valósággal belénk vágja: rólatok van szó! Ti vagytok ilyenek, te vagy ilyen: csak egy birka a többi közül. Mindannyian megölnétek Alfrédot, miközben az erkölcsről papolnátok, meg a városotok felvirágoztatásáról, meg egyéb blődségekről. Nem az érdekelne titeket sem, ó, dehogy, hogy egy leányt harmincöt évvel ezelőtt megerőszakoltak — arra ma is azt mondanátok, amit egy hölgy idéz célzatosan egy kamasz lánynak, ahogy jövünk ki szünetre: "Aki málnafagylaltnak öltözik, az ne csodálkozzon, ha belényalnak." A pénz érdekelne benneteket is, legyetek bár papok, magyartanárok, családi orvosok, polgármesterek, boltosok vagy csak a falu hülyéi. Az élet megy tovább —  ebbe a ragadozó közhelybe takarózva lihegtek a pénzért és teljesítitek egy örökre megsebződött ember minden szeszélyét.

Arra jutottam, hogy a régi nagyok emlegetése csupa kényelem és önvédelem. Nem a régi nagyokról van szó, hiszen aki Mohácsi János előadását megnézi, az látva láthatja, hogy a mai társulat kifogástalanul játszik. Hanem arról van szó, hogy egykor, midőn (!) bárki felment a színpadra, a magyarok jól jöttek ki a darabból. Könnyen azonosíthatták magukat Nagelschmidttel és Szervéttel, Dózsával és Apáczaival, a hátgerinc jó oldalán álltak, s elhihették magukról, hogy ez mintegy természeti törvény. Erről a hitről pedig sokan nem hajlandók lemondani ma sem, következésképpen nem hajlandók belátni, hogy a magyarok éppoly esendő emberek, mint bárki más.

És nincsenek kivételek. Berta siratja az apját, ám amikor Claire Zachanassian súg a fülébe ezt-azt, már azt köpi felé: "Dögölj meg!" Igaz, végül, amikor a piros inggombok ellepik Alfrédot, mégis sír, zokog, összegömbölyödik. Jó, ő kivétel, de Gáspár már BMW-t vásárol a Claire pénzére, és Hajnika összeborul Imrével, a temetkezési vállalkozóval. "Az élet megy tovább."

"Mindig csak az örökös gyilkosság" — sanyarog mögöttem egy hölgy az előadás egyik legszebb pillanatában. Gondolom, a Szulejmánra vagy más ilyen problémátlanságokra vágyik. Annak azonban nincs köze hozzánk, és éppen ezért jó, nem másért. 

Márai azt írja a Naplójában, a Besuch... (Der Besuch der alten Dame, a darab eredeti címe) az egyetlen világirodalmi rangú Dürrenmatt-írás. Szerintem több van; ez azonban feltétlenül világirodalmi magaslat. Modernizált és magyarizált, hogy megakadjon a torkunkon. És ne tessék azt hozni fel ürügyként, hogy az előadás rossz, mert az is nagyon rendben van. A hibát magunkban kell keresni.

És hazavinni néhány arcot. Kezdetnek elég lesz Claire és Alfréd, Berekméri Katalin és Kilyén László arca: a diadalmas zártság és a határra érkezett szenvedés.

claire.jpg

oregholgy_1.jpg