A látszatlábtörlők szemete - Botházi Mária könyvéről

"Kovácsnét, mint mondja, friss kávéillat várja mosolygós férjjel, midőn a fürdőből kilép, mert közben Kovács, a mindig tettre kész, tettre lett kész." (Olyan tökéletes — 7.); "Az öcsém versét végül anyuka egészen szépen elmondta, nagy tapsot kapott..." (Szerepelünk az óvodában — 30.)

Ez csak két szemelvény Botházi Mária Boldogság juszt is a tiéd című kötetéből, de bármelyik karcolatból lehetne idézni bőségesen, vagyis az egészet. A szerző ugyanis, mint minden író, és még inkább, mint minden humorérzékkel megáldott író, a dolgok mögé lát, a fejére állítja őket, hogy kiviláglodjék az igazi igazságuk. És már a könyv címéből is kiderül, hogy leginkább a homlokzat foglalkoztatja, az, amit megmutatunk magunkról a társadalomnak, hogy közben jól elrejthessük a boldogtalanságainkat, a megalkuvásainkat, a komplexusainkat, mindazt, ami nem is olyan tökéletes.

A címadó szöveg különben átírva került be ide, lemaradt például a kezdőmondat: "Azzal indult ez a rovat, hogy arról fogok írni: milyen ma nőként élni Erdélyben." A természetes változtatást még természetesebbé teszi, hogy ez minden szándéknyilatkozat nélkül is kiderül a kötetből. Felvakmerősködtem az Erdélyi Napló honlapjára, és elájultam azon a sok ostoba, humortalan, porbafingó hozzászóláson, amit olvasnom kellett: a humoreszket úgy értelmezték, mint egy feminista kiáltványt, mindenféle humor nélkül (nem mintha egy feminista kiáltványt ilyen hülyén kellene fogadni). Mikor fellocsoltak, újólag rájöttem, milyen nagy szükségünk van Botházi Máriára.

"Betegség-e a depresszió? A helyi pszichológus nyilatkozik, de a válasz nem derül ki." (Közhely-kalendárium erdélyi magyar újságíróknak — 96.) Ez már azoknak a cikkeknek a sorából való, melyek közéletibb dolgokról szólnak, például Az erdélyi magyar kulturális rendezvény forgatókönyvéről vagy Az erdélyi magyar ünnepi beszédről. Nagy nevetség és szomorúság, hogy minden szavuk ellenőrizhetően megfelel a valóságnak, a negyedórás késéstől a pusztulásról szóló közhelyekig és Pomogáts Béláig, aki gyakran díszmeghívott. Annyira szomorú ez, hogy tényleg Botházi Máriára van szükségünk.

Nagy humoristák írásainak másnapos utóíze a szomorúság, mint ahogy a nagy bohócok mindig szomorúak. Botházi Mária pedig nagy bohóc, aki mindig meglátja a látszatlábtörlők alá sepert szemetet.

 

Autonómiát Ostobaságnak!

Fel kell szólalnom Ostobaság jogáért.

Ostobaság létezésének elismeréséért.

Úgy érzem, Ostobaság paradox helyzetben van: jóval több, mint 20%, mégsem illik rámutatni.

Ostobaság el van nyomva. Ionescói helyzet, tekintve, hogy egyre inkább mindent ő irányít. Ennek ellenére letagadják, szociális és rassziális argumentumokat dobnak rá, nehogy valaki észrevegye.

Én viszont azt mondom: autonómiát Ostobaságnak! Alapvető emberi jogokat neki! Ugyan mit vétett ő, szegény, hogy folyton tiltakozni kell a létezése ellen is?! Avagy nem ő irányította, hogy messzebb ne menjek, a fasizmust? Demagógiával, Gyűlölettel és másokkal együtt, de természetesen ő. Nem ő irányította azt, amit kommunizmusnak neveztek? Dehogynem. Akkor most miért állítják egyes megátalkodottak, hogy a Donald Trump megválasztásához semmi köze?

Az elnyomott tömeg, a lenézett nép — szól a szöveg. Nem is tiltakoznék, ha nem esne meg a szívem Ostobaságon. Láttam néhány fotót, videót, tévéfelvételt, s az új elnök rajongói nem tűntek annyira elesetteknek és éjjelimenedékhelyeseknek. Annyi millió között nyilván vannak, sőt, bizonyára jóval többen vannak, mint a gazdagok, de hát ez már az egész világon így van, úgyhogy bármilyen folyamat elemzésekor legjobb lenne, ha egyszerűen befognánk a szánkat. De én nem fogom be pörös számat! Szeretném, ha Ostobaság papírt kapna arról, hogy ő létezik.

Le is szögezem azonnal, hogy nem nyughatok, amíg ez meg nem történik. Szembefenekedem az uralkodó trendekkel, melyek struccfejűen letagadnák, hogy ez az igazság. Ahol Kegyetlenség, Kíméletlenség, Rasszizmus, a fentebb már emlegetett Demagógia és Gyűlölet minden percben emlegetve van, nem értem, miért fordítjuk el a fejünket, ha Ostobaság érkezik. Ő talán nem érdemli meg a szeretetünket?! Ő talán nem egyenjogú bárkivel, aki eddig szóba került?! Őrá talán szégyen ránézni, sőt, akár gondolni is?! Úgy sompolyog ikertestvérével, Bunkósággal együtt, mintha a puszta létezése is arcátlanság lenne. A sok jámbor, aki eltartott kisujjal eszi a politológiát, mindegyre megtiltaná, hogy más észrevegye, ahogy Ostobaság és Bunkóság szemérmesen grasszálnak.

Még egyszer és utoljára, de gerinchangosan: mindketten léteznek, elemi joguk, hogy ezt bárki elismerje, nemre, korra, fajra, vallásra és nemi preferenciákra való tekintet nélkül! Akik nem fogadnak el nagyjából semmit, azok most úgyis kajánul arra biztatnak, fogadjuk el a másságot. Hát fogadjuk el! 

 

 

A nagy léttulajdonos - Leonard Cohen halálára

"Show me slowly what I only know the limits of." Ezzel a sorral, ezzel a számmal lépett be az életembe, már nem is emlékszem pontosan, hogyan, de nagyon. Rögtön megszerettem a visszafogottságát is, az érdességét is, a mosolyát is, a melankóliáját is, és elsősorban persze a tehetségét.

"Daltulajdonos", mondja magáról Dinnyés József, de Leonard Cohen más volt: léttulajdonos. Mindig úgy éreztem, a lét más és más aspektusát hívta elő magából, a Thousand kisses deep-től a Take this waltz-ig mindig más préselte a lelkét, és mindig olyan intenzitással, hogy érdemes volt meghallgatni.

Azok közé tartozott, akik a dalszövegeikben költészetet élnek, mint Bob Dylan, a Cseh—Bereményi páros, Viszockij, Hobo és mások. Ez a költészet magasságokba és mélységekbe vitt, azoknak az ízlését is kielégítette, akik kényesek az ízlésükre, és közben azok is meghallgathatták, akik egy daltól a dalt várják el.

Soha nem találkoztam vele, hát ki sem ábrándulhattam belőle, nem kellett a valóságot az álmaimhoz hajlítgatnom (fordítva lenne logikus, mégis mindenki így cselekszik). Egy interjúban olvastam, hogy egy időben három liter bort ivott meg egy koncert előtt — ez is jelzi, milyen démonokkal küszködik az, aki a művészetre adja a fejét. De nem kellett elviselnem három liter bor után.

Most meghalt, és a világ kevesebb lett. Vigasztalgathatom magam a youtube-bal, mégis kiveszett valami távoli személyesség: hogy tudtam, él az a valaki, akit éppen hallgatok. Már nem él: ott van ezer csóknyi mélyben, ezer csóknyi magasban valahol, ahová mindannyian készülünk.