A lyányok angyalok

Valamelyik nap lement rólam egy portréfilm a TVR Cultural  című műsorában. Az akciót Víg Emesének kell megköszönnöm, aki fáradhatatlanul telefonált, érkezett és jött a stábbal, miközben nekem spontánul fel kellett mennem a Brassai lépcsőjén vagy kutyát kellett sétáltatnom.

Talán Emese jelenlétével magyarázható az is, hogy "természetesen" viselkedtem, mint mondják azok a barátaim, akik megnézték a filmet. Emesének úgy válaszoltam, mintha a bölcsészkar folyosóján beszélgetnénk az egyik szünetben; a csapat többi tagját nem ismertem ugyan, de hamar összejöttünk.

A családom mindenesetre nagyon élvezte a dolgot, a lyányok (Alma kivételével) végig vihorásztak. Különös élmény, amikor az ember magát figyeli, mint egy akárkit, akihez mégiscsak köze van valamiképpen. Oly távol vagy magadtól, és mégis közel. Büszkén pironkodsz magadért.

Főleg amiatt, amit Ioan Es. Pop mondott rólam: hogy milyen széles látókörű, milyen tehetséges, milyen kétnyelvű vagyok. Egy Keleten élő európai, jaj...

Szegény László Ferenc mondta egyszer, amikor valami díjat kapott, ott a barátja olyan szépen beszélt róla, hogy körülnézett: nincs itt egy koporsó, amibe bele kell feküdnie? Én is ilyesmit éreztem: most már meg is halhatnék akár. Az egyik legtöbbre tartott kortárs román költő, akivel személyesen soha nem találkoztam, csak verseit fordítottam meg románul írt verseimet küldtem neki, az égig és azon túl dicsért. Vai de mama focului...

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr872720609

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.