A borderline és mi

 Hétvégén a barátaink jönnek hozzánk. Havonta-másfél havonta megvacsorázunk egy házaspárral, hol mi megyünk, hol ők érkeznek, beszélgetünk, nevetünk, véleményezzük a világ dolgait.

Távozás előtt körülnéznek a könyvespolcomon. Mindketten pszichológusok, természetesen kíváncsiak, nekem milyen lélektani köteteim vannak. Freudot, Jungot persze ismerik, de – van egy könyvem a borderline-szindrómáról, csillan fel a szemem.

A férfiúé is felcsillan, meg szeretné nézni. Könyveim betűrendben sorakoznak, Joachim Gneist az első sorban rejtőzik belülről. Belevetem magam a folyóméterekbe, nagy nehezen kihalászom. A srác nézegeti, lapozgatja, aztán hirtelen azt mondja: most mégsem viszem el. Én térden állva könyörgök, vigye, ha már felkutattam. Nem és nem, mondja szelíden, tehát tántoríthatatlanul.

Én meg visszateszem a kötetet, de már nem legbelülre...

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr12757810

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.