Agyvérzés körül
Szakálltépő, hajkeserítő kalandban volt részem pénteken. Ágota vallástáborba ment, én a pesti könyvhétre indultam, de nekem kellett elvinnem a lyányomat. Gondoltam, egyszer az életben engedek a gúnyolódásnak, mely a családom részéről illet, valahányszor túl korán indulok. Tízre kellett odaérni, csak kilenc húszkor léptünk ki a lakásból. (Ha egyedül vagyok és olyan, mint általában, kilenckor már elindultam volna.)
Azonnal érkezik egy kilences, amelyre azonban nem lehet felszállni, annyira tele van. Tíz perc múlva (közben busznak, bármilyen busznak se híre, se hamva) ismét egy, arra sem. Újabb tíz perc, végre egy huszonnégyes. Felszállunk, mögötte látom a kilencest.
Leszállsz a Főtéren, mondom Ágotának, én meg átszállok a kilencesre. Ebben megegyezünk, aztán amikor ő leszáll, én nyugodtan fent maradok. A huszonnégyes meg nyugodtan elvisz a kétágú templomhoz, ahol az orrom előtt megy el a négyes.
Már az agyvérzés kerülget, ráadásul Márta is elkezd telefonálgatni, mert otthon felejtette a pénztárcáját, én viszem el neki. Valahogy begördül a másik négyes, a szívem már a fejtetőmön. Beérek az állomásra, átadom a pénztárcát, igyekszem leállítani a szívemet és megesküszöm, hogy soha többé nem indulok úgy, ahogy más indulna.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.