Drámaíróként debütálok

 Az utóbbi napokban semmire sem voltam jó, főleg vasárnaptól kezdődően. Úgy készültem a darabom bemutatójára, mintha nekem kellene felolvasnom, nekem kellene izzadnom és remegnem.

Mindenesetre izzadtam és remegtem. Vasárnap este kénytelen voltam konyakhoz folyamodni, kis adagokban bár, de mindenképpen lámpalázoldó igénnyel. Hétfőn már semmi másra nem tudtam gondolni, megint a konyakban reméltem a megváltásom, egy órával az aktus előtt már a színház felé indultam. Leszálltam a gyerekkórháznál, átsétáltam a Sétatéren, leültem egy padra, magam elé merengtem, szóval a meg-nem-értéstől rettegő zseni minden tünetét produkáltam.

Nyolc előtt az új stúdióba mentem, remegtem és szívdobogtam, az egyik barátom megjegyezte, ahogy elnéz, nem bánja, hogy nem ő a szerző... Amikor végre ajtót nyitottak, rémülten felbotorkáltam az utolsó sorba és úgy ültem, hogy minél kisebbre zsugorodjam.

Aztán fokozatosan felengedtem. A replikák mégiscsak tisztességesen hangzottak, ami elsősorban természetesen Salat Lehelnek és a színészeknek, Kali Andreának, Laczó Júliának és Dimény Áronnak köszönhető. Nagyon alaposan megcsinálták a Bolerót, a színészek átélték a helyzeteket, Lehel sokáig keresgélt, amíg megtalálta Maya Plisetskaya felvételét, amelyik a háttérben ment a végén, Visky András pedig remekül, évődő intelligenciával kérdezgetett.

Köszönöm nekik és azoknak is, akik eljöttek! Nekem nagy este volt.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr53005073

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.