Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - Aki úgy kevés, hogy sok

Ez tehát a Székely János-eset. Egy ember, aki a kíméletlenségig és a maga-vágásig tisztán szeretne látni, s aki korán belehal ebbe a vágyába, meg talán abba is, hogy a közösségtől nem kap támaszt. Miért mondom ezt? Azért, mert:

1. az erdélyi magyarság úgy strukturálódott, s részben ma is, amikor már alig beszélhetünk egyes számban, kompakt entitásként róla, úgy strukturálódik, hogy az írók, költők, rendezők – „a szellem emberei” foglalják el a legfontosabb (’89 előtt szimbolikus, ma már valóságos) pozíciókat (az 1989 előtti időszakban Sütő András és Kányádi Sándor, és mindkettejük fölött Szabédi László hordozott szimbolikus tartalmakat és viselt jelképes pozíciót; 1989 után Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója lesz az RMDSZ elnöke, őt Markó Béla követi, aki 2011-ben Kelemen Hunornak adja át a stafétát, és Kelemen szintén író és költő, három kötete van. Az erdélyi magyarság konzervatívabb része nem a politikusokat támadja zúzós vehemenciával, akik valós hatalommal rendelkeznek, és tényleg sok minden múlik rajtuk, hanem két rendezőt: Tompa Gábort, a Kolozsvári Állami Magyar Színház, és Bocsárdi Lászlót, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatóját.); 

2. mert Székely János azzal a Sütő Andrással él egy városban, aki hosszú ideig egybeforr az erdélyi magyarság sorsával és ábrándjaival (szimbolikus jelentése van annak, hogy nem a fogcsikorgatva-tisztánlátót, hanem a metaforikusan-küszködőt választja az erdélyi magyarság. Ez a választás persze nem „megbeszélt”, „egyeztetett” dolog – annál mélyebben árulkodik a közösség lélektanáról.); olyan drámákat ír, melyek általában nem egy ember, hanem egy közösség problémáival foglalkoznak: a Caligula helytartójában Petronius és Barakiás azon vitázik, be lehet-e vinni Caligula szobrát a zsidó templomba; a Hugenották (Protestánsok) egy protestáns–jezsuita konfliktust ír meg; a Vak Béla király hatalom és erkölcs összeférhetetlenségét feszegeti; a Mórokat már szemügyre vettük közelebbről (“Tulajdonképpen az Irgalmas hazugság az egyetlen mű, amely a kollektivitás szupremativitását nem a kollektív észjárás szempontjából mutatja be, mi több, egészen másról beszél...” – írja Láng Zsolt Székely János Összes drámáiról megjelent recenziójában – A botrány korszerűsége. ÉS, 1998. aug. 27.) – azt hiszem tehát, joggal ismétlem meg, hogy Székely darabjait (az Irgalmas hazugság kivételével) egy közösség végzete-sorsa-önámítása-megmaradása érdekli. 

Vágyik a közösségre, a közösség azonban nem fogadja be. Egy „értelmiségi klub” kedvence marad (máig emlékszem Mózes Attila dévaj kegyetlenségére, aki azt mondta egyszer a Helikon szerkesztőségében, ha Sütővel találkozik, soha nem mulasztja el megjegyezni, „ne haragudj, András, mikor nagy marosvásárhelyi íróról hallok, én mindig Székely Jánosra gondolok”), ennél azonban máig sem több.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr737093571

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.