Dózsa György, a tusakodó

Nem tetszenek azok a drámák, melyekben a szerző úgy beszél a mából, hogy gondolatait, elveit, ízlését egy történelmi személy szájába adja. Pontosítanék: nem tetszenek azok a drámák, melyek problémátlanul, mindenféle ironikus keret nélkül teszik ezt. Szabó Magda Az a szép, fényes napja nem tetszik, Dürrenmatt Nagy Romulusa igen. Akkor miért tetszik Székely János poémája, a Dózsa?

A műfaji válasz természetesen nem kielégítő, illetve csak akkor, ha hiteles érvet találunk. Nos, miközben Sebestyén Aba Dózsáját néztem, az jutott eszembe, hogy a rejtély kulcsa a többi szereplő hiánya. Képzeletben, függő beszédben persze ott a török bég is, Bakócz Tamás is, Zápolya is, a színpad valóságában azonban nincsenek, nem kell viszonyba kerülni velük, ők nem kell reagáljanak, és így nem teremtődik meg az a tér, melyben egy huszadik századi, önreflexív Dózsának egy gondolkodásában is középkori alak válaszol. "...én így hallom, én így képzelem", mondja Székely János, és ezzel is indokolja, miért látja úgy, ahogy, miért azonosul Dózsával, és miért gondolkodik az ő Dózsája többet, mint amennyit cselekszik. Azt hiszem, ezt sugallja a nagyon invenciózus plakát is.

Sebestyén Aba úgy mond verset, mint Jordán Tamás vagy Bogdán Zsolt: versmondása a beszédhez áll közel, olyan, mintha ott, abban a pillanatban jutnának eszébe a szavak, a helyzet teremtené őket. Ebben nagy segítségére van a szék, a vödör liszt, a lámpa, mely a feje fölött lóg. Elsősorban a szék: körülötte guggol, miközben a bég táncoltatja a paripáját, ülve fogadja Bakócz Tamást, benne gyötrődik, azt forgatja, mikor mindennek vége, már csak inni és végre aludni próbál. A lámpát mindössze akkor használja, amikor a harcra buzdító beszédét mondja, és a közönségre is kivilágít vele. Akire egyébként mindig, amikor tömeget szólít meg — így teszi interaktívvá a monológot.

Sebestyén is szakít azzal a borzalmas erdélyi és összmagyar hagyománnyal, hogy "szavalunk", azaz forgatjuk a szemünket, sikoltozunk, fogcsikorgatunk, és egyáltalán, úgy viselkedünk, mint a megtébolyodottak. Ha már hagyomány, inkább Kovács György és Illyés Kinga hagyománya ez: mindent érzékeltetni, semmit sem túljátszani; tudni, hogy az érzelem nem attól lesz hiteles, ha hisztérikus görcsökben rángunk.

 

Amikor Dózsa bejön a vödör liszttel, és szórni kezdi maga köré, meg az arcára kenni, még stilizált, hiszen a liszt szimbolikája egyetemes. A paraszting és a nadrág már nem annyira, és a táncok egy része egyáltalán nem az. Holott Dózsa György, ez a Dózsa György, mint már jeleztem is, Székely János révén nagy gondolkodó, nagy vívódó és tusakodó, Hamlet és Krisztus ("Barátaim, hiszen ti már alusztok"), aki érzésem szerint nem bokázna. Győrfi Csaba koreográfus a jelzésszerű táncokkal találta el jobban a mű hangját, ahogy azt Székely megírta, Sebestyén eljátszotta, és Török Viola megrendezte. Hiszen a díszlet is nagyon takarékos, a gesztusrendszer és a beszéd is — azt hiszem, jobb lett volna, ha a koreográfia is alkalmazkodik mindehhez.

print_dozsa_a3.jpg

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr768720138

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.