A szenvedély borzalmai - a marosvásárhelyi Madame de Sade-ról

Misima nagyon jól csinálja. A szereplők karakteresek, mindegyiknek jól megrajzolt egyéni arca van. A Porogi Dorka rendezte előadás a marosvásárhelyi Ariel színház büféjében kezdődik, ahol  Saint-Fond grófnő (Badics Petra) whiskyt rendel, a büfés kitölti, s egy beépített ember el is hozza neki a pulttól. A hosszú csizmás Saint-Fond és a prémes Simiane (László Zsuzsa) beszélget, és mivel övék az első dialógus, hát tényleg ők vezetnek be minket a történetbe, ott a büfében.

Ők ketten, mint Misima utószavából megtudjuk, a cselédlánnyal együtt kitalált alakok. Ez egyébként az olvasónak segít ugyan (a „valódi valóság” és a „kitalált valóság” közötti összeütközés érdekes lehet, figyelni, ahogy meg- és kibillentik egymást), nézőként azonban mindegyik szereplő egyformán hiteles.

A három kezdő szereplőnek, Montreuil márkinőnek (Koszta Gabriella), Saint-Fond grófnőnek és Simiane-nak bérelt helye van a közönség között, helyet is cserélnek, a nó színházra jellemző diagonális mozgást végeznek; mikor a cselédlány velünk marad, előbb aprósüteménnyel kínál, aztán szünetben azt kérdezi, „mit ülnek itt a sötétben?”, és kitessékel a büfébe, ahol elénekel egy sanzont az arisztokratákról, és a Marseillaise-t. Be vagyunk tehát vonva rendesen; senki nem mondhatja, hogy de Sade márki története nem az övé.

Annál kevésbé mondhatja, mert minden hangsúlyozottan, noha nem erőltetetten mai, semmi sem „kosztümös”. A ruhákat (látványtervező: Kupás Anna) bármelyik mai lány-asszony felvehetné, legyen szó akár mustárszín kabátkáról, akár mustárszín barettről, akár tréningről, akár sötétkék ruháról. A díszlet, akárcsak a jelmez, rendkívül egyszerű: az első részben négyszögbe, a másodikban sorba rendezett székek, az első részben üres tér a négyszög közepén, a másodikban dobogón a székek. „Belül történt, mi megesett”, hogy egy mára klasszikus verssel szóljunk.

„Kötelességemnek éreztem, hogy végképp mellőzzem a megszokott, közönséges színpadi hatásokat, és kifejezetten a párbeszédekre korlátozzam a cselekményt; az eszmék összeütközéséből kellett kialakulnia a drámának, és a sziporkázó érzelmeknek kellett megfosztaniuk ruhájától az okoskodást” – írja Misima Benkő Krisztián fordításában, és a rendező híven tartotta magát a szerző szándékához.

Mert tényleg semmiféle erőltetettség nincsen. Egyszerű, de megélt gesztusok: szemlátomást ez a módszer, a cél pedig, hogy bárki megélhessen mindent. 

A színészek partnerek ebben. Koszta Gabriellán, aki több, mint két évtized múltán tért vissza a színpadra, kezdetben ugyan érződik a feszültség, remeg a nadrág rajta, később azonban egyre felszabadultabb és hitelesebb. Montreuil márkinő kemény, merev egyéniség (a drámában többször elsírja magát, az előadásban egyszer sem), aki időről időre felemlegeti férjét, az adóhivatal nagy becsben álló elnökét, és akinek szemlátomást nincs érzéke az afféle hasonlatokhoz, mint hogy Alphonse (azaz a márki) olyan, mint az egytónusú zene. Ő formálisan gondolja el a házasságot, a formák rabja valósággal, bár ez csöppet sem gátolja meg abban, hogy hazudjon a lányának. És van ebben a merevségben nemesség is: mikor kisebbik lánya, Anne felajánlja, hogy szökjön vele a forradalom elől, Montreuil válasza az, hogy amíg a király Párizsban van, ő marad. Koszta hibátlanul mutatja meg ezt az egyéniséget, akit meg sem érintenek a nagyobbik lánya, Renée kiborulásai, csak megy tovább a maga útján, bár azt igazán nem érti, miért vonul a nagyobbik lánya kolostorba éppen akkor, amikor a férje kiszabadult.

Talán azért, mert Renée az ereje teljében lévő férfira akar emlékezni, és tudja, amit később Charlotte, a cselédlány mond: „Úgy megváltozott, hogy alig ismertem fel.”? Hálistennek nincs egyértelmű válasz. Az viszont biztos, hogy Gecse Ramóna tekintete végig olyan ártatlan, bár a második részben fásultan ártatlan, hogy bizonyosak lehetünk benne, ez a lány nem a romlottságáért szereti még mindig a márkit, és sohasem is azért szerette, mert azt sejtette benne. Amiket elmesél, abban van valami üde rajongás, és a színésznő végig tudja vinni ezt az üdeséget. Tizennyolc év alatt persze belefáradt a küzdelembe, melyet a világgal és rettenetes anyjával vívott, ez azonban megint csupán a tekintetén látszik, mondhatni, annak sebzett üdeségében. Már ez nagy dolog, tekintetekkel megmutatni a lelket, és közben nem esni túlzásokba, és Gecse Ramóna minden gesztusa, mozdulata, mimikája alkalmazkodik ehhez a tekintethez.

Anne „a naiv elvtelenség” Misima szerint, és ebben sok az igazság. Anne odaadja magát a márkinak, aztán Saint-Fond-nak, aztán valakinek, aki Velencébe fogja vinni, és így kimenekíti a forradalomból. Szóval neki igazán semmi elve vagy gátlása nincsen, mégsem romlott. A Montreuil-lányok minden viszontagság közben valahogy megőrizték az ártatlanságukat. Halmágyi Éva határozott, egy tömbből faragott naivitást formál, olyant, amelyik nem képes visszanézni.

Badics Petra Saint-Fond grófnője maga a viperaság. Különös szépségű arcát, simulékony hangját egyaránt a romlottság istennőjének szolgálatába állítja. Ez a nő mindent elkövetett, és mindent a leghalványabb lelkiismeretfurdalás nélkül. Meggyőződésem, hogy nyugodtan halt meg, bár borzalmas halállal. Saint-Fond az előadás egyik legélesebb, legelevenebb alakja.

Charlotte – kislány, miközben rengeteg éve cseléd. Trabalka Cecília (aki az előadás zenéjét is szerezte) szeles, izgága alkat, aki olyankor a legjobb, amikor a közönséggel kell interferálnia. Bája ilyenkor a legtökéletesebb, a legérintetlenebb. Ha nem ő hozná a ropit, még tán zavarba is jönnénk, de ő annyira természetes, mintha egy átlag nappaliban ülnénk az ő megszokott vendégeiként.

Mi pedig ismét elgondolkodhatunk azon, hogy csak személyes szenvedély létezik, és annak nincsenek határai, és a másik ember, egy kívülálló, soha nem érti meg, miért nincsenek, hiszen nem az ő szenvedélye. Montreuil márkinő, aki egész életében az adóhatóság elnökével élt, nem is értheti, de nem értheti Anne sem a maga problémátlan nagyvonalúságával. Sait-Fond grófnő a buját szereti Sade-ban, ez a buja illető azonban nem Renée férje, hanem egy személytelen ikon, éppen úgy, ahogy az a gonosz is, akit Simiane gyűlöl. Az a roncs pedig, aki az előadás végén hazatérne (hiszen csak jelentik, hogy itt van, be nem engedik), az sem az a de Sade, akit Renée szeret. Nem a megszépítő, hanem a kíméletlenül megtartó messzeségről is szól ez a darab és ez az előadás.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr3811809027

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.