Szól a fájdallam - Aczél Dóra kötetéről

"Átfektettek a korábbi ágyamról egy mozgó, pultszerű asztalra, ezzel  mintegy átlifteztek a műtőágyra. Ekkor búcsúzhattam el édesanyától, eddig jöhetett velem. Rájöttem, hogy a bugyim még rajtam van, amit még fent a szobában kellett volna lehúznom, ezt most megtettem, s búcsú gyanánt odaadtam édesanyának. Nem akartam a szemébe nézni, sem azt mondani neki, hogy szeretem. Nem adott volna erőt." (17.)

Aczél Dóra könyve pontosan számol be a szenvedésről, de egy pillanatra sem szenvelgő. Miközben minden valamirevaló családban szocializálódott gyermek azt mondta volna, vagy azt írta volna, hogy azt mondta, Aczél Dóra leírja az igazságot, melyről éppen az eltérés miatt tudjuk, hogy ez az igazság, ez történt. 

Valahonnan arról a tájról származik ez az őszinteség, ahonnan ezek a mondatok is feltolulnak: "Isten sokáig nem létezett. Iminek igaza lett, de többet váratott magára a dolog, mint ahogy azt el mertem volna gondolni. Csak hagynom kellett, hogy rám találjon. Évekig nem hittem igazán, hogy bárki is van körülöttem, bennem. Aztán lassan, cseppenként ivódott belém újra a hit. Az már az enyém volt, a sajátom. Ez már független attól, hogy mi történik az emberekkel, azokkal, akiket szeretek, vagy attól, hogy mi történik velem. Ez az Isten egyszerűen van. Semmi többet nem lehet elmondani róla." (91.)

Aczél Dóra rákos beteg lett kamaszkorában. Nem tudok "elbeszélőt" mondani, mert ez túl hűvös és elméleti megfogalmazása annak az igazságnak, melyről a könyve szól, és ahogy szól. Ismétlem: pontos, száraz, érzelemteli, megszenvedett mondatokkal. Mingről, a koreai ápolóról, Zsuzsiról és Márkról, akiknek meg kellett halniuk, Lajosról és Laciról, akibe a kamasz szerelmes volt, a céklaléről, a kopaszságról, a hányingerről, az émelygésről, a kemóról, és még annyi mindenről és mindenkiről. 

"Óvatosan szerettél. Nézted a testem, főleg a melleim, ittad a szemeddel a testem kanyarulatait. Lúdbőrök fakadtak bennem, kiültek a bőrömre." (33.) Ez az egyik apróbetűs etűd, mely a fejezetek közé van ékelve, és nekem Máté Angit juttatja eszembe. Mintha magányba zárt, magányukból erőt merítő erdélyi lányok írnának így.

Még ugyanazon az oldalon rímel is valami normál betűs erre: "Az első vetkőzésemet erotikusabbnak képzeltem. Azt akartam, hogy amikor először lát férfi meztelenül, templomnak lássa a testem, gyönyörűségnek, hogy fel akarja fedezni a rezdüléseit, simogatni, érezni a szájában az ívét. Hogy legyen libabőr." Ehelyett csak kórház, orvos, betegség, bezártság.

"Bárki meghalhat, még az is, aki meggyógyul a rákból" (65.) — ez az egyik legsúlyosabb tanulság, talán azért is, mert az első "fájdallamot" kíséri, Iza halálát.

A fáj-t értjük, de miért dallam? Talán azért, mert "Dóri", ahogy kórházi élete alatt megszokja a nevét, egyedül éli meg ezt is: édesanyját becsapva siratja el Izát. Egyedül érti meg, hogy nincs mit megérteni, csak megélni lehet az egészet. Ahogy Szentes Zágon borítóján a pillangó kaszás csápjai elválasztják egymástól az l-leket, olyan egy, olyan kettő az a Dóra, aki a kezelés előtt volt, azzal a Dórival, aki a kezelés által lett.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr1312033419

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.