Kitörés a háromszögből - Elemzéskísérlet a tüntetések és a romániai magyarság közötti összefüggésekről

Az alábbiakban azt próbálom elemezni, miért verte ki a biztosítékot sok romániai magyar fejben a tüntetéssorozat, miért olvashattunk sok olyan hozzászólást, mely a tüntetést a SRI akciójának tartotta, a tüntetőket pedig félrevezetett embereknek, sok olyant, mely a romániai magyarok érdekeit féltette a tiltakozásoktól. Azt is megpróbálom megérteni, miért viszonyul az RMDSZ olyan homályosan mindehhez, és mivel jár a hosszú idejű hatalmi beágyazottság.

Én úgy éltem meg ezeket az eseményeket, mint Gyöngyösi Csilla Nelli, aki az egyik hozzászólásában így ír: "Szerintem a tüntetések alatt történt két nagyon fontos dolog (...): az egyik, hogy a magyar kisebbség egy része kilépett a hagyományos templom-iskola-kisebbségi problémák szentháromságból, mert valami más is elkezdett fontos lenni az idők során, és ezáltal láthatóvá vált a román társadalomban, mégpedig pozitív módon; a másik, amit sokan írtak fészen, hogy ezek a magyarok, akik kimentek tüntetni (köztük én is), hirtelen a román társadalom teljes értékű részének érezték magukat." Sokan éreztek így, sokan meg nagyon másként, és ez elgondolkodtatott. Hosszas töprengés után a következőre jutottam:

1. 1990 után a romániai magyarságnak a legalapvetőbb jogaiért kellett küzdenie. A majd' ötven éves diktatúra tapasztalatait, a "magyar ajkú román állampolgár" szerű ködösítéseket, a "horthysta elem" jellegű megbélyegzéseket, az egykor magyar többségű városok fokozatos elrománosítását, a magyar középiskolák veszélyeztetettségét, a színi vagy a bölcsészkar leépítését stb. nehéz vagy egyenesen lehetetlen volt elfelejteni, és szintén lehetetlen volt kilépni abból az egyenletből (a metaforika szintjén bozótharcból), miszerint a nemzet fájdalmát íróknak és költőknek kell a vállukon cipelniök, hiszen sokan éreztük úgy, hogy a diktatúrában az írók és a költők tartottak meg magyarnak. 

2. Az RMDSZ, előbb muszájból, később inkább tehetetlenségből, mely szintén muszáj, a tárgyalásos módszer híve lett: a romániai államhatalomban való részvétellel biztosította a romániai magyaroknak a jogokat és lehetőségeket, látta meg az esélyeket, jelölt képviselőt, szenátort, polgármestert, tagot bizonyos intézmények vezető tanácsába (mint engem a Román Kulturális Intézetébe). Miközben pozíciókat és lehetőségeket kapott, más ügyekben engednie kellett, és így egyre mélyebbre csavarodott abba a kompromisszumokra épülő struktúrában, amelynek hála mindazt elérhette, amit elért. Aki ettől harsogni kezd, az gondolja meg, hányszor halljuk, "a románokkal csak így lehet". Holott most rólunk van szó — már régen rólunk kellene hogy szó legyen, a mi tehetetlenségeinkről és rögzültségeinkről.

Visszatérve a kompromisszumokra: Domokos János Mikó Imréről szóló filmjét nézve értettem meg, hogy ez mindig is így volt; Bárdi Nándor meg is fogalmazza: Mikó is egy kijárásos politikát tanult Bukarestben. Ennek a politikának tehát hagyománya van, innen is a muszáj és a tehetetlenség. 

Bár az RMDSZ mérsékeltként határozza meg önmagát, és ezt úgy érti, hogy a román közösséggel tárgyalásos viszonyt akar fenntartani, hívei gyakran használják a legvirtiglibb háborús metaforikát: "mi" és "ők", "ezekkel nem lehet", "ha már itt élünk..." stb. Az identitás meghatározó elemei ugyanazok maradtak, csak "okosan" használják őket. A retorika éppen az a "templom-iskola-kisebbségi problémák" háromszög, amelyet Gyöngyösi felrajzolt.

A tárgyalásos viszonnyal azonban más baj is van. Az RMDSZ vezetői ezt úgy értik: tárgyalni kell a romániai hatalommal. Néhányan pedig úgy értjük, hogy tárgyalni, beszélgetni kell mindenkivel, minden román emberrel, meg kell értetni velük, mik vagyunk, hogyan vagyunk, melyek az értékeink, hogyan gondolkodunk. Nem úgy, mint a gőgös tanár a diáknak, felülről: be kell lépni egy dialógusba. Ijesztően későn, tavaly jelent meg Horváth Andor könyve, melyben a szerző románul és románoknak elmeséli, hogyan lett magyar, hogyan nevelődött bele ebbe a kultúrába. Három éve indult a Corbii albi portál a román—magyar kapcsolatokért. Jómagam négy éve írom a blogomat az Adevărul honlapján, korábban a Voxpublicán publikáltam. Doru Poppal beszélgetéssorozatot közöltünk, amelyben az etnikai főterekről, szobrokról és előítéletekről is szó volt. Ezekről a projektekről sok mindent lehet gondolni, de románul szólnak, a románok megszólítva érzik magukat, reagálnak, hozzászólnak stb. 

Ilyen gesztusok százait kellett volna látnunk az elmúlt harminc évben, ehelyett azt láttuk és látjuk, hogy trianonozunk, igazicsíkisörözünk, sehogy sem tudunk kilépni a "pusztulunk, veszünk" gondolatkörből, melyben a románok az aktív és gonosz fél szerepét játsszák.

3. Az évek múlásával a jogok többnyire megteremtődtek, a lehetőségek szintén, a diktatúrában szenvedett magyar identitás fogalma, állaga gyengült, ahol pedig nem, például a Székelyföldön, asztalra csapósabb képviseletet akarnak, és az RMDSZ valahogy levegő nélkül maradt. Mára oda jutott, hogy már csak a tisztségviselők karizmájában bízhat, hiszen strukturálisan ugyanott tart, mint a kilencvenes években; arroganciája viszont, azokhoz méltón, akik sokáig tartózkodnak a hatalom közelében, parttalanná vált — elég belegondolni az Erdélyi Riport megszüntetésébe, elolvasni Kelemen Hunor Ágoston Hugónak írt válaszát vagy Olosz Gergely kitüntetésére döbbenni, hogy lássuk, mennyire így van: mindkét gesztus magasról érkezik, egyikről sem lehet azt állítani, hogy véletlen lenne.

4. Az RMDSZ-t természetesen a légritka közeg is irritálja, másfelől azonban hivatkozhat a választási győzelemre, meg féltheti is azt. És féltheti azt a rendszert, amelyet ő maga is épített szinte harminc éven keresztül. Ezt nem csak bírálatként mondom, mert sok minden (magyar folyóiratok, iskolák, szakok, polgármesterek, alpolgármesterek, tanácsosok stb.) tényleg nem lenne anélkül, amit a szövetség tett. 

Azoknak ellenben, akik ezzel érvelnek, és a mai napig ezt a logikát követik, azt javaslom, végezzenek el egy gondolatkísérletet: próbálják meg elképzelni, mi lesz, ha nem leszünk elegen, hogy tényezőnek számítsunk? Ki fog az RMDSZ-re szavazni, mely egy erős etnikai alapra építette fel a politizálását? Ez az etnikai politizálás végül is lehetetlenné tette, hogy aki nem magyar, az is az RMDSZ-re szavazhasson, így hát nem sok román nyomja a pecsétjét a tulipánra. Még négy évig nyugodtak lehetünk, de mi lesz az után?

Az is szomorú érv, hogy "el kellett volna menni szavazni", és "aki nem ment, az magára vessen", illetve aki a PSD-re, természetesen az is, nem beszélve arról, hogy aki az RMDSZ-re, az egy ideig nem is tudja, kire szavazott tulajdonképpen, hiszen minden attól függ, melyik román párt nyeri meg a választást. Aki nem ment el, az is itt él, jó oka lehetett a kiábrándulásra. Másfelől a bármilyen pártra-szövetségre való szavazás nem azt jelenti, hogy a választó bármire felhatalmazza azt a pártot, és hogy négy évig ül, mint a karfiol, és belenyugszik abba, ami a feje fölött történik. Noha sokan szemlátomást másként gondolják, a szavazó részt vesz a közéletben.

Számításba kell venni végre, hogy az identitásnak csak egy részét képezi a magyarság. Sokan éppen annak a vesztesei (és nem a románokkal szemben!), hogy magyarok, és ez által be vannak szorítva a romániai magyar mentalitásba és tehetetlenségbe, és bizonyos dolgokat azért nem sikerül elérniük, mert ennek iszapjában kell dagonyázniuk.

Ebben az összefüggésben kell megemlíteni sok romániai magyar borzalmas szociális és minden irányú érzéketlenségét. Kizárólag a magyarság gondjai érdeklik őket, holott a magyarság sem monolitikus tömb.

De hát az iszapról volt szó. Csak néhány jelszavát sorolom fel. A magyar ilyen meg amolyan (= különb, mint más, és főleg, mint a román, akitől szüntelenül szenved). A magyar kultúrát eltartani az állam, a megye vagy valamilyen hivatalos közeg kizárólagos feladata, sőt, kötelességeBizonyos dolgokat leleplezni annyi, mint ártani magunknak; aki ezt nem érti, a kisebbség árulója. Nem ért hozzá, de legalább magyar. Ezekkel mindenki találkozott, és nem mindenki lett boldogabb tőlük, bár még mindig éppen elegen vannak, akik inkább siránkoznak, mintsem kitekintenének a dobozukból.

Véget ért egy korszak, minden román állampolgár számára véget ért. A tüntetések bejelentették, hogy a választóknak elege van a kialkuvásos, csereberélős, elintézős rendszerből. Észre kellene venni a cezúrát. A tüntetőkre való mutogatás helyett ezt is meg lehetne tenni, magán- és közemberként egyaránt. Nem mellesleg a rájuk való mutogatás arról tanúskodik, továbbra is párhuzamos társadalomban élünk, nem úgy gondolunk magunkra, mint Románia polgáraira, csak elvárjuk, hogy Románia viszont úgy gondoljon ránk. Ennek is véget lehetne vetni: romániai magyarként jobban részt vehetnénk önmagunk életében, felnőhetnénk végre, önállóvá válhatnánk. Amit persze egyénenként kell megtennünk, de legtöbbünkre ráborul a romániai magyar mentalitás hálója. Moccanni is alig lehet tőle.

 

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr2812245474

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Magának már nem kell féltenie létét,aszimilálodott,Élhet bárhol a világba,magyarnak elégett,nincs magyar öntudata egy fikarcnyi nemzeti érzés sem maradt önbe,az ujvilágrend embere. Kozmopolitává lett,minek ir magyar nyelven ha már lemondott róla!
@Ferenc Csortan: Kedves uram, nem hiszem, hogy a "nemzeti érzés" az, amikor mindennel egyetértünk, amit a nemzet mond - olykor esetleg éppen annak ellentéte. Ne tévessze össze a zokogó mellveregetést a nemzeti érzelemmel. És miért ne félteném a létemet? Kiterítenek úgyis.
Sok jó gondolat van benne és ugyanakkor sok olyan is mivel vitatkoznék. Majd lehet egyszer bővebben kifejtem, mert egy jó párról úgy látom, hogy visszatérő téma, most idő és helyszűke miatt egy dologra reflektálnék.
Egyre inkább úgy látom, hogy ellentétpárként jelenik meg sokaknál, s itt Te is utaltál rá a nemzeti érzés és ezzel szemben egy olyan valami, amit talán modernitás, nyitás, progresszióként lehetne nevezni. S ez utóbbi része lehetne csak a tolerancia, nyitás más nemzet felé, románokkal való kooperáció, barátkozás. Ez szerintem egy téves interpretáció. Miért akadályozna engem a románok felé való nyitásban az, hogy fáj Trianon? Miért ne magyarázhantnám el nekik alkalom adtán, hogy miért fáj nekem? Az, hogy a magyar nyelv és szimbólumhasználat tiltása nekem fáj (ez van benne a csíkisörözésben is) az nem jelenti azt, hogy ne mennék ki alkalomadtán románokkal tüntetni engem is érintő kérdésekben vagy, hogy attól még ne járnék román társaságba is vagy ne olvasnék román sajtót. Másfelől meg begubózni és csak magyar sajtót lehet úgy is, hogy leszarom Trianont. Ez szellemi tunyaság, kényelem kérdése, plusz szolidaritás, saját közösségi dolgai, illetve a tágabb országos dolgok iránti érdeklődés kérdése (persze ezek összefüggnek, de most nem fogok belemenni részletesebben). Továbbá az az igazi kihívás és azt kell kiszűrni, amikor a nemzeti érzést akarják kihasználni saját érdekre (erről írtam ma a Szabadságban a csíki sör kapcsán). Összezárni ha kell nemzettársainkkal és jogainkért, ismerni történelmünket, de ugyanakkor nem engedni, hogy ezzel zsaroljon pl egy egyén, egy párt és elnézni nekik bármit csak mert magyar. Ne váljon ez egy olyan eszközzé egyesek kezében amivel visszaélhetnek. Én a magam részéről megnézem, hogy kit akarnak lenyomni a torkomon a nagy egység dumával, és volt olyan is emiatt, hogy három listán három fele szavaztam (megyei, városi tanácsos, illetve polgármester). Meg ezzel a trianonozással, az a gond, hogy ez a határ eléggé rugalmas. Ma a trianonozás számít egyesek szemében nagymagyarkodásnak. Másoknak a magyar történelemmel való bárminemű foglalkozás vagy érdeklődés is az (számtalan alkalommal tapasztaltam társaságokban, hogy sokak számára egyenesen kényelmetlen téma), de ugyanakkor vannak már olyanok is, akik számára az is nacionalizmus, ha egy magyar szervezethez tartozol és ezzel válsz szeparatistává, mások számára a nyilvános szférában a magyar nyelv használata az. De sok esetben nagymagyarkodás az is, ha pl egy művész magyarul akar Erdélyben alkotni. Ezt mind megtapasztaltam elég sok alkalommal. Elég sok olyan "progresszív" magyar, illetve magyar gyökerű személyiség, művész van, akik a nyilvánosságban csak románul szólalnak meg, románul alkotnak (könnyűzenei sztárok meg azért, hogy ne akadályozza karrierükben a nagymagyarkodás, angolos vagy semleges fantázianeveket vesznek fel, mert ugyebár a magyar név viselése az amolyan mucsaias, nacionalista). Szóval ez egy vékony jég és a határ, hogy hol kezdődik a maradi nacionalizmus, az elég rugalmas. Akárcsak az igényeink, hogy ki hol áll meg a jogkövetelésben, ki mivel éri be. Ebben sem lehet általánosítani. Azok akik tömbben élnek, jártak Nyugaton, olvasottabbak és ismerik, hogy Nyugaton mi jár ki egy kisebbsgnek, azok nem fogják beérni annál kevesebbel, hogy pl. a magyar hivatalos nyelv legyen. Ez nyilván konfliktusokat fog szülni, amiben a szórványmagyaroknak nehéz lesz észérvekkel megindokolni, hogy miért kéne szolidarizáljanak, mi lesz a hasznuk ebből (magyar nyelv presztízse, stb.). Ugyanakkor a székelyeknek sem fog ez menni erőből, s az erőviszonyokat sokan nem képesek felfogni. Itt jön be már csak pusztán racionális számításból is a Te gondolatmeneted, a nyitás, az érvelés a románok fele. De szerintem ezt nem kéne szembehelyezni azzal, hogy igenis tudni Trianonról, annak igazságtalanságairól. Nem kéne felosztani múltban élés és progresszióra a két hozzáállást. Trianonrül is tudni kell és románul is jól megtanulni, a románokkal párbeszédet folytatni, s adott esetben kooperálni.
Az, hogy nem tudnak rólunk, s Erdély történetéről szinte semmit a melletünk élő románok az nagyrészt a mi hibánk, ezen régóta változtatnunk kellett volna. Az ignoranciánk megbocsáthatatlan.
@HZS: Kedves Zsolt, mint privátban is írtam, elég foglalt vagyok mostanában. De most akadt egy kis időm, válaszolok.
Emlékszem Réz Pál sóhajára, aki azt fájlalta, amit te is: hogy régen a nyitottság, a világpolgárság nem zárta ki a hazafiságot. Hogy miért volt így, az történelmi elemzést igényelne, mindenesetre ő is úgy látta, hogy az utóbbi kizárta, megszüntette az előbbit. A hazafiasság, az egyértelmű, nyugodt magyarság megszűnt, helyét átvette a harsogó, mellveregető magyarság, amely nem is tud békében lenni senkivel, és mindenkit lenéz, mert úgy érzi, senki nem szenvedett annyit, mint ő.
Nem biztos, hogy igazam van, de az biztos, hogy kevés olyan emberrel találkoztam, aki a két érzelmet, tendenciát egyensúlyban tudta tartani: maga Réz jut eszembe, aztán Ilia Mihály, László Ferenc... Talán az is oka lehet ennek, hogy a magyarságot sokan nagyon szűken értelmezik: aki zsidó, az már nem lehet magyar, aki roma, szintén nem stb. Miközben mi például arra vágyunk, hogy egyenlő jogú román állampolgárok legyünk, mi magunk nehezen integrálunk bárkit is
süti beállítások módosítása