Önarckép rólunk nekünk - Krusovszky Dénes regényéről

Akik már nem leszünk sosem — ebben a címben valahogy benne van, milyen lesz Krusovszky Dénes regénye. És valóban olyan lesz: sok múltat és vágyat görgető, artisztikus könyv. És hogy világos legyen, mit gondolok: egy nagy regény.

Nagy regény, mert a türelmes aprólékosság és az írói szétnézés és számbavevés miatt az 540 oldal egyike sem tűnik erőltetettnek, oda nem illőnek. Felmerülhet ugyan a kérdés, miért kell az ápoló történetét annyira hosszan mesélni, de hát voltaképpen mindent hosszan beszél el a narrátor, és a kortárs irodalomban ritkán éreztem ennyire indokoltnak ezt az igét is.

akik_mar.jpg

Az "írói" jelző sem indokolatlan: Lente Bálint, a könyv fő mesélője, újságíróként dolgozik a Reflexnél, és egy újságíró ideális esetben úgy van bekapcsolva, hogy figyelnie kell, mindenre figyelnie, nemcsak a szenzációra. És Lente figyel is mindenre, önmagára és a külvilágra is, elvált szüleire és furcsa barátaira, egykori osztálytársaira, akik kisded karrierjüket egyengetik, egykori szerelmeire, akik közül az egyikről azt hiszi, hogy még visszamehet hozzá, a másikkal pedig egymásnak esnek az érettségi találkozónak is beillő esküvőn. Finom lélektani megfigyelés, hogy közben többen is azzal vádolják, hogy nem lát semmit: aki annyira figyel, éppen amiatt nem látja meg azt, ami éppen olyan fontos. A párhuzam erős, de Miskin herceg sem tudja eléggé szeretni Aglaját, mert Nasztaszja Filippovnára is figyel. A tárgyilagosságra törekvés végül azokat az érzelmeket és embereket is tárgyiasítja, amelyekre és akikre a legnagyobb szükségünk van.

Nagy regény azért is, meg sok minden megjelenik benne: az örök elveszettség érzése, amelyet minden felnőtt érez, amikor visszanéz, a nyomuló és egyre záródó autokrata hatalom és járulékos áldozatai, többek között maga a Reflex, a gyönyörű és megromlott első szerelem, a kevésbé gyönyörű és végül nem működő élettársi kapcsolat, és a regény jelenében játszódó és boldognak tűnő szeretet és szerelem, a barát, aki furcsának tűnik, pedig csak homoszexualitását és Bálint iránti szerelmét rejtegeti, míg végül öngyilkos lesz, az 1956-os hajdúvágási zsidólincselés, melyre az a vastüdős beteg emlékszik vissza és mondja szalagra, akit a Bálint nagybátyja ápol, aki viszont autóbalesetben hal meg Amerikában.

Így összefoglalva akár még giccses is, Krusovszky azonban nagyon szépen és fordulatosan adagolja a történéseket, szépen fogja össze a széttartó szálakat, okosan hagyja meg a hézagokat, és ritkán üt mellé. Egy-egy leírás szépelgőnek tűnik, máskor még a koncentrált figyelem is túl koncentráltnak, alkoholon és hasison túl is éles, és nem számoltam meg, hogy Bálint mennyit iszik az esküvőn, de biztos, hogy mászni is alig tudnék annyi pia és szer után, nemhogy kirohanjak a ligetbe dugni. Azért mondom így, mert itt helyénvalónak érzem, hiszen Juli sem akar mást, illetve nagyon akarja, kétségbeesetten visszahozni a múltat, amit azonban nem lehet, nem is sikerül semmi; egy másik helyen viszont, ahol Bálint már Jankával autózik, érzésem szerint tollhiba maga a szó is: Jankát szereti, nem állhat meg vele dugni egyet.

De hát ezek csak az artisztikus stílus veszélyei, kinövései, mellékhatásai: az ember annyira szeretné minden helyen a megfelelő szót használni, hogy olykor óhatatlanul nem sikerül neki. Az egész könyv, mint mondtam már, jól egyensúlyoz, jól tartja ki a hangot, szépen hozza be az alakokat (a válás óta izgága anyát, a hűvös és hallgatag apát, a közeliként is távoli Magdát, az egykori szerelem Julit, a meg nem értett Tubát, a később öngyilkosságot elkövető barátot, a gondos ápolót, aki éppen a gondosságába zavarodik bele, Aszalóst, a kemény és vallomásos beteget, Jankát, mindenkit), jól mutatja meg, a "lapos", drámaitlan apából hogyan, minek hatására válik egy pillanatra plasztikus, drámai figura, hogy aztán visszazökkenjen önmaga kontrollált lényébe, vagy azt, hogy a snájdig öregúr fizikatanár hogy merevedik meg a zsidókérdésről való faggatózásra, azt, hogy Juli miért szakított akkor Bálinttal, és hogy Balázs, azaz Tuba miért viselkedett különösen.

Az alaposság a felkészülésen is látszik. Mint Nádas, akinek a hűtőszekrényeivel, a tárgyak makrokoherenciáját az emberi helyzetek inkoherenciájával ellentmondásba állító írói fogásával amúgy is rokonságban áll, Krusovszky is rendkívül módszeresen felkészült mindenből: a betegségekből, a vastüdőkből és a különféle kórházi eszközökből, aprólékos leírást olvashatunk a gondozásról, és látszik, hogy itt olyan valaki mesél, aki éli ezt az életet. Akárcsak a hajdúnánásit, mert gondolom, az író sem képzeli, hogy bárkit is megtéveszt a nem is nagyon elrajzolt városnevével, és hogy nem kell elvinnie a balhét. Ebből az interjúból például kiderül, hogy nem naiv, de azért azt hiszem, még nem szembesült az olvasók céltudatosságával, ha valamiről eldöntik, hogy az róluk szól.

krusovszky.jpg

Az irodalmi párhuzamokra visszatérve, Ottlik is eszembe jutott, mert van egy hely, ahol "takarékosan végigszívnak" egy cigarettát, és ez nyilván nem véletlen. Ezek a párhuzamok azonban inkább csak főhajtások, nem imitációk és nem paródiák (Krusovszky inkább melankolikus, mint ironikus alkat), és bár az Akik már nem leszünk sosem leginkább az Emlékiratok könyvére emlékeztet, nem hiszem, hogy bárki is az új Ek-nak nevezné.

De nem is kell másnak neveznünk, mint ami: Krusovszky Dénes szép regényének, amely, mint bármelyik nagy regény, többet mutat meg, mint amennyi a története, többet belőlünk, rólunk, szűkebb és tágabb világunkról. Annyival többet, hogy az mindennek tűnik.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr4114219935

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása