Újravirradás - Marosi Péter kötetéről

1995 őszén, amikor a Kriterionhoz kerültem, sűrűn olvasgattam a szerkesztés szüneteiben. Mint régi állami kiadónak, mely bizonyos értelemben egyeduralkodó volt, hiszen a kisebbségek irodalmát kizárólag ő jelentette meg, a Kriterionnak egész könyvtára gyűlt fel a nála napvilágot látott kötetekből. Dangubáltam a polcok között, hol ezt, hol azt a könyvet kaptam le róluk. Így akadtam rá Marosi Péter Világ végén virradat (Kriterion, Buk. 1980) című kötetére. Sokat és szívesen lapozgattam, hiszen akkor is minden érdekelt, elsősorban a szüleim nemzedékének mentalitása és világa, hogy milyen könyveket olvastak, milyen előadásokra jártak, és hogyan olvasták-látták őket. 

Ma már, huszonnégy év elteltével, más érdekel, másra figyelek, miközben ugyanarra. Például arra, hogy milyen szellemi tartás van ebben az emberben, aki korban megelőzi K. Jakab Antalt és Mózes Attilát, a következő nemzedék nagy kritikusait. Abban a kis világban, mely ma pusztán a szétszórtsága, az érdekek és életmódok különbsége miatt tűnik nagyobbnak, éles tollal írja bírálatait, bár mindig alaposan megindokolja őket. Panek Zoltán például az akkori esztendők egyik "sztárja" volt, amennyire a legendákból-visszaemlékezésekből kiderül, egy színészi adottságokkal és hiúságokkal megáldott-megvert ember, aki ugyan csak 1978-ban kapott Pezsgő díjat A földig már lépésben című regényéért, ez a jutalom azonban az idők folyamán érett meg, és már 1974-ben, amikor Marosi a recenzióját írta, sejteni lehetett. Ő mégis ezt írja a Mellékes csodák című kötetről: "Vannak jeles humoristák, akik néha megfeledkeznek arról, hogy humorban pedig — nem ismerhetnek tréfát. Éppen így: Panek meg-megfeledkezik arról, hogy szabad képzettársítása nem nyithat teret valamiféle szószaporításnak, bármilyen szellemes is ez a szaporítás." (37-38.) Az ilyen véleménynek még egy visszafogottabb író sem örülne, bármily indokolt legyen is, és bármilyen érvekkel is lenne megindokolva; Marosi mégis megfogalmazza, választékosan, szépen, Karinthyt is megidézve, és ezt én nagy dolognak érzem.

Vagy a Rákóczi kép vonulatának éles bírálatát a Kő hull apadó kútba kapcsán. Ez még nagyobb emberi teljesítmény talán abban az értelemben, hogy Marosi és Szilágyi kollégák voltak az Utunknál, amikor az írás megjelent, nem beszélve arról, hogy a Kő hull... azonnal nagy sikert aratott. A Világ végén virradat szerzője azonban mégsem hallgatja el kétségeit a motívummal kapcsolatban, ahogy a túlírtság rémére is figyelmeztet, bár elismeri, hogy mint minden nagy írónál, a húzásnak nem sok értelme lenne. (Különben Szilágyi mégis meghúzta a regényt a 2000-res, magvetős kiadásban, de hát ezt már Marosi nem érhette meg, amúgy sem tudhatta akkor, amikor a kritikát megírta, és alapjában véve mindenképpen igaza volt: a stílus nem változott, csak bizonyos redundanciák szűrődtek ki.)

Ezt a két példát az első, Elbeszélésekről című ciklusból hoztam fel, de szép mutatványokat lehet sorolni a Drámákról, bemutatókról című tömbből is, melynek számomra az a legnagyobb és leginkább jóleső meglepetése, hogy a mára többnyire árnyalás nélkül szeretett Haragról milyen savas véleményei vannak olykor — ez talán a kortárs előnye az utókorral szemben. "Meglepett az első felvonás, és bizonyos értelemben csalódtam a másodikban. Kölönte Zsolt szcenográfiai trükkje például fényesen bevált az első és harmadik felvonásban; a másodikban viszont nem vált eléggé jelentéshordozóvá, mert semmilyen értelemben sem határozta meg a játékteret. (...) És valahogyan a rendező Harag György sem találta helyét úgy ebben a felvonásban, mint az előzőben s a rákövetkezőben." (134-135.) Így visszanézve elég nagy bátorság volt ezt leírni akkor, amikor a Marosi kritikája sem szól egyébről, mint Páskándi Tornyot választok című drámájának és Harag előadásának üvöltő sikeréről. 

Vagy itt van ez a mából az akkori mára nézőnek szinte megdöbbentően fanyalgó passzus a Káin és Ábelről: "Harag György kegyetlenül meghúzza ezt a Sütő-drámát, és húzásainak nagy része tényleg megkönnyíti a szerző s a néző szóértését — a színpadi játékban és látványosságban. Sütő András azonban mégiscsak líraiságában Sütő András, és ez a líraiság kínálja (e drámában is) a tragikum feltárása felé vezető legközvetlenebb utat. Amikor tehát Harag György éppen a líraiságát redukálta ennek az előadásnak, akkor tulajdonképpen Ábel és főként Káin tragédiájának a kibontakozását nehezítette meg..." (161.) Mondja ezt annak ellenére, hogy máskor a "szónokiasság" jelzőjét használja Sütőre, bár azt is egészen más, kevésbé pejoratív értelemben, mint ahogy mi ma használjuk.

Hosszú tanulmány foglalkozik a Cikkekről, esszékről, vitákról című harmadik részben a "Kántor—Lánggal" — tanulmány, mondom, holott a kötet alcíme egyszerűen: "cikkek", és abban mindazt szóvá teszi, amit egy irodalomtörténeti kísérlet kapcsán szóvá lehet tenni: a hiányokat, az elégtelenségeket, a kevesebbségeket, a vízió döccenéseit. Ilyen szempontból meglehetősen "tegnapi", s ez akkor is így van, ha sokan ma is hiánylistákat készítenek egy-egy összefoglaló irodalomtörténeti tanulmány margójára.

Tegnapi aztán főként a "szocialista" jelző gyakorisága, de hát ez semmiképpen sem írható Marosi rovására, hiszen az akkori írok tollát éber cenzorok figyelték. Ami bosszantóbb, az a problémátlan megfeleltetés az irodalmi mű és a valóság toponímiái között: Marosi könnyedén azonosítja Jajdont Zilahhal Szilágyinál, Székelylokot Homoródalmással Szabó Gyulánál, hogy már meg sem kellene lepődnünk, amikor sokan Sinistrát azonosítják Romániával, a benne szereplő helyneveket ilyen-olyan dombokkal, hegyekkel és egyebekkel, holott Bodor regénye azért hiteles, mert valóban tudja, "milyen is egy hágó", de a szövegbeli világ sok más világnak megfeleltethető, fiktív törvényei sok valóságos világ törvényeire érvényesek. Persze, ennek az azonosításnak a terhét is le kell vennünk Marosi válláról, amennyiben akkor még, a hetvenes években, és ott, a szocialista Romániában, egészen másként gondolkodtak az irodalomról is.

Érdekesek a kötet belső rímei, melyekre maga Marosi is utal: Szilágyi Istvánról, Panek Zoltánról, Szabó Gyuláról kétszer ír, akárcsak Sütő—Harag ikonikus trilógiájának mindegyik darabjáról-előadásáról, és észrevételei — például Panek "mondigálásairól" vagy Szabó Gyula történelmi szomjáról — mindig "ülnek", ha az egykori hiba szervesülve, meggazdagodva is, hitelesebben tér is vissza, mint ahogy éppen Panek regényében "jobb" a mondigálás, inkább a műhöz tartozik, mint a novellákban, ahol üres agyjáratásnak tűnik.

Marosi éppúgy többször is elolvassa a Panek regényét, mint a Sütő darabjait az előadások után. Mindent tud, és noha nem akarom lebecsülni ezt a tudást, azért azt mondom, hogy segítette az akkori világ ezt is. Mert bár nem volt internet, létbizonytalanság sem volt, és az ebből fakadó szétszórtság sem, és aki egyvalamire akart figyelni, sokkal könnyebben megtehette, mint ma. Ettől még a tény tény marad: ha a Tornyot választok előadását elemzi, Marosi már túl van a darabon, tudja, mégpedig a Korunk 1972-es januári számából tudja, mit hagyott el Páskándi Apáczai történetéből, egészen másként elemez tehát, mint aki "vakban", a dráma ismerete nélkül írja kritikáját egy előadásról, vagy ami még rosszabb, az összevissza húzott darab "ismeretlen ismeretében".

Ilyen könyv a Világ végén virradat (a cím különben annak a kritikának a címe, melyet Marosi Szilágyi István Üllő, dobszó, harang című regényéről írt). "Cikkek" gyűjteménye, holott egy mai szerző minimum tanulmányoknak nevezné ezeket a szövegeket a gondosságuk, az ízlésük, az arányérzékük és a műveltségük miatt, hiszen Marosi a nouveau romant és a latin auktorokat, Dürrenmattot és Hésziodoszt emlegeti, és sohasem a puszta csillogás tudásával és kedvéért. Egy tegnapi kötet, melyet a ma is élvez. Én élvezem.

2019.05.05 | Címkék: szilágyi istván Sütő András Szabó Gyula Kántor Lajos Láng Gusztáv könyvportré Marosi Péter Harag György könyvásatás Panek Zoltán | Szólj hozzá!