Elvették tőlem - a választások után
Ezt a cikket nem akartam a választások előtt megírni, nehogy túlidegesítsek vele valakit. De mivel most már mindenki éppen azon az idegességi fokozaton van, amelyik jár neki (ami nem azt jelenti, hogy meg is érdemli), hát megírom.
A mosti nyertesek tőlem a fiatalságomat vették el, az illúziókkal és az ábrándokkal együtt. Nem csak ők, hanem azok is, akik a demoralizáló ellenzéket támogatták, és nem átalltak egy nyugodt, kiegyensúlyozott, pedagógiai hevületű embert összetéveszteni egy folyamatos csúsztatóval. Vagy az, akit régen Esterházyval láttam hazaballagni, ma meg intellektuális gazembersége minden cinizmusával képes a képernyőbe mondani, hogy a békét Orbán Viktor megválasztása garantálja.
Régen elvették, de most írom meg, mert az idők folyamán felgyűlt bennem a sok kérdés: miért? Miért nem tetszik, ami van, miért nem tudok belenyugodni?
Hát egyszerűen azért, mert mást reméltem. Azt reméltem, mert abban neveltek a mosti nyertesek lelkes támogatói, hogy az intelligencia fontos. "Egy magyarnak kétszer annyit kell tudnia, mint egy románnak." És folyt a sütőzés, kányádizás, bálinttiborozás és minden más.
Azt hittem tehát, hogy az egyetemek is fontosak, s hogy nem fordulhat elő az egyik legjobb egyetem szégyenteljes elkergetése, a másik legjobb szégyenteljes szétverése, az akadémia pusztítása és az egyetemek centralizálása. Illetve előfordulhat, de nem azoknak a lelkes egyetértésével, akik engem neveltek — és természetesen nem a szüleimre gondolok.
Ebből az következett, hogy a művészet is fontos. Nem hittem volna, hogy néhány évtizeddel később semmit se fog számítani, és ha mégis, akkor elvárják a művészektől, hogy józan, vasalt, illemtudó eminensek legyenek, a művészettől pedig, hogy optimista legyen, derűlátó és győzelemre tartó, vagyis pontosan olyan, mint amilyennek azok a borzalmas évek hirdették és elvárták. Jaj, és legyenek egyformák! Mintha éppen az egyenszürkeségből szerettünk volna kilépni.
Azok azonban, akik engem neveltek (még vagy két Apamozsarat meg tudnék írni, nem is lett nagy sikere, még azok sem vállalták, akikben reménykedtem), lelkesen elfogadták mindazt, amit Ceaușescu hirdetett — két évtizeddel az után, hogy "népünk legagyonlőttebb fia" (©Mircea Dinescu) eltávozott az örök imperialistavadászmezőkre. Ő is a Nyugatot vádolta mindenért; legalább az orosz birodalmat nem szerette.
Abban is neveltek ezek az emberek, akik remélem, megkapják, amit megérdemelnek, hogy a képmutatás nem szép dolog. Ha valaki meleg, nem kampányol a melegek ellen, mert a képmutatást egészen biztosan utáljuk. De nem utálják, á, korántsem utálják: reszkető indulattal védik minden ellen, ami megérinthetné.
"Ott kezdődik az ember! Amikor összetéveszti magát mindazzal, amitől megfosztották." Érvényes-e ma még ez a hallatlan mondat, az Egy lócsiszár virágvasárnapja replikája?! Vagy inkább a Csillag a máglyán története érvényes, amelyben a Szervéttel együtt lázadó Kálvin végül zsarnok és Szervét elpusztítója lesz? Érvényes-e ma még a Zokogó majom "megalázottak és megszomorítottak" felé forduló lendülete, ha mindenkire acsarkodnak, aki nem olyan, mint egy elképzelt, de nagyon is valóságos "mi"? Érvényes-e ma még a Tornyot választok sugallata, hogy az Apáczait a Marosba vettetéssel fenyegető fejedelemnek soha nem lehet igaza, ha egyszer folyton a fejedelemnek adnak igazat? Érvényes-e a sok "Baászozás", "Vermesyzés", hiszen náluk jobban senki nem tudott elütni mindenkitől! Érvényes-e a sok "Haragozás", hiszen Harag a lágerből szabadult, mindent másként képzelt, mint az a hatalom, melynek apáim alávetik magukat? Még azok is, akik látszólag nem, hiszen azok sem szeretnek beszélgetni, azok is felülről lefelé gondolkodnak, azok is szamárvezetőt nyomnának a művész kezébe, azok is tévedhetetlen apáikra hivatkoznak — íme, a Testvérmozsár és a Gyermekmozsár témája.
Ötven leszek a nyáron, már nem képzelem, hogy bárkit is megrendítenek a szavaim, vagy hogy megváltozik a világ. De aki azt kérdezi, "miért", annak ezt válaszolom, és még sok mindent tudnék. Becsaptak, mellébeszéltek, nem mondtak igazat. Elvették tőlem önmagukat, az egyetlen igazságot, amelyben hinni merészeltem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.