Elkeseredés és árnyalás - a magyarországi állapotokról
Azon tűnődöm, vajon mikor változott meg annyira a diktatúra és a forradalom értelmezése Magyarországon, hogy már hónapok óta azt kell bizonygatnom közelebbi és távolabbi barátaimnak, hogy két malomban őrölünk. Ők ugyanis, sokan közülük, folyamatosan Magyar Péter nyilatkozatait és gesztusait vizsgálják, én pedig azt állítom, hogy aki vizsgálódik, az nem kétségbeesett. Az egyik nagyszerű ember ma is azzal kezdte a hozzászólását: "nagy szurkolója vagyok a rendszerváltásnak, de..." Ezt a de-t kellene megértenem.
• Tovább olvasom »Alaszkában lubickolnak - a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Yorick Stúdió előadásáról
"Jól belakják a teret" — mondja Bokor Barna, és ez az én érzésem is. Mint a valamikori kolozsvári Kövekkel a zsebében című darabban, az Alaszkában is lubickolnak a színészek. Pontosabban színésznők: Berekméri Katalin, B. Fülöp Erzsébet, Gecse Ramóna és Nagy Dorottya. Ők négyen mindent eljátszanak, amit csak kell: német bájgúnárt, apát, mérnök urat, Camit Aradról, egy NDK-s férfi húgát és Alaszkát, "egy sugárzó lényt", vagy akár ugyanazt a szereplőt több életkorban.
Mint az Eltűntekben, Elise Wilk itt is a nemzedékekkel játszik: azzal, ahogy egymásnak feszülnek, mert másként formálta meg őket a történelem. Másként szocializálódott az, aki az egész kommunizmust megélte, mint az, aki termopánok között nő fel. "Soha többé nem akarlak látni" — ilyen mondatok gyakran fordulnak elő a szövegben, s a szép az, ahogy a darab Albert Mária fordításában is megmutatja, hogy az ilyen mondatokkal korántsincs vége mindennek.
Sós Beáta díszlete lenyűgözi az embert: fadobozok köröskörül, azok adják a belakható, bemozogható teret, amelyben a szereplők élnek és halnak. Mert Victoria, akit talán "főszereplőnek" nevezhetnénk, és aki velem pontosan egyidős, egy autóbalesetben veszti életét: ettől a pillanattól kezdődik a mozaik-előadás.
Fotók: Liternet
Mint az Eltűntekben, itt is különböző idősíkok és puzzledarabkák villannak fel és állnak össze ismét, olykor nehéz is eligazodni, de mindig kapunk annyi támpontot, hogy végül mégis sikerül. E támpontok sorában jelentős szerepet játszanak a tárgyak: egy 1300-as Dacia, ugrókötél, gumilabda, vagy a Brifcor, amely a forradalom után világhírű volt Romániában. Ez utóbbi nem jelenik meg a színpadon (meg a Dacia sem, csak a makettje :), de a puszta emlegetéstől belekerülünk abba a korba, amelyben a mai (nagy)szülők nemzedéke született.
A férfiak üres fráterek: Gustav egy német dzsigoló, Frédi egy unalmas alak, a Mérnök úr meg csak baszni és besúgni tud. Nem valami összetett társaság, a nők jóval érzékenyebbek és komplikáltabbak. Jonas, akinek a feleségével, Birgittel Noráék összejárnak, akit aztán Nora a Mérnök úr zsarolására besúg, s akit agyonlőnek, mert Románián keresztül Jugoszláviába próbál szökni, láthatatlan és ismeretlen szereplő.
Vannak tehát hiányosságai, "ürességei" a darabnak, de Sebestyén Aba lendületesen rendezi a Yorick Stúdió produkcióját, s ennek köszönhetően az előadás gördülékeny. Cári Tibor személyében egy bohócszerű férfi zongorázik, ő az Alaszka párja a koncepcióban.
S a négy színésznő varázsol a görög drámára emlékeztető, modernizált térben. Hogy azok, akik megjelenhetnek, mert kontúruk van, valóban meg is jelennek, az nekik köszönhető. Ugyanolyan alakváltó képességgel rendelkeznek, egy görnyedt háttal, egy zártabb arccal, egy megcsaklott testtel, egy kordában tartott hangsúlyozással mindent megmutatnak. Mindannyian ők, ezért olykor inkább a bravúrra figyelünk, mint a darabra, s a bravúr minden pénzt megér. Az olykor Chopin-es, olykor Claydermanos, máskor vidámabb zenében s a Dobre-Kóthay Judit jelmezeiben nagyszerűen alakítanak, hogy az ember már nem is Marosvásárhelyen van, hanem valahol az ég fölött.
Az Alaszka jó előadás, és érdekes megfigyelni, mennyire nem szabadultunk meg az 1989 előtti időszaktól. Mint ahogy a szüleinktől és magunktól sem.
Az operett összetör - a nagyváradiak Csárdáskirálynőjéről
Számomra az operett: minden. Kálmán Imre Csárdáskirálynője pedig még annál is több egy kicsivel.
• Tovább olvasom »