Egy gyűlölet természetrajza — Jókairól és édesanyámról
Hogy gyűlöltem én ezt a Jókait.
Kamasz voltam, és képmutatónak éreztem, körülményeskedőnek, érzelgősnek. Édesanyám imádta, én tehát utáltam.
Gyerek- és kamaszkoromban sokat olvastam tőle, Az arany ember-t, az Egy magyar nábob-ot, a Kárpáthy Zoltán-t, A kőszívű ember fiai-t, a Mire megvénülünk-et, a Politikai divatok-at, a Szegény gazdagok-at, a Gazdag szegények-et, az És mégis mozog a föld-et, A lőcsei fehér asszony-t, az Erdély aranykorá-t. Egészen művelt voltam, mégis utáltam.
De az első ige sem túlzás: úgy utáltam, mint aki egy hosszú, értetlen, forró gyűlöletben él, ellenszenvem olyan volt, mint egy orgonapont, mélyen kitartott.
Írom a bekezdéseket egymás alá, és nem értem magamat.
De nem is tudom, író lennék-e, ha érteném. Ha egészen érteném.
Azért gyűlöltem, mert mindazt a képmutatást, amit nála éreztem, édesanyámra nézve is jellemzőnek tartottam. Egészen hosszan műveltem ezt az értetlenséget. Hogy örültem az olyan megjegyzéseknek, mint az Adyé Petőfiről: „jobban látom, mint Jókai ibolya-szemei!”, és mennyire értetlenkedtem Márain, aki viszont szerette.
Sokáig nem értettem semmit, édesanyámat a legfőképpen.
Aztán, az ötvenen túl, megváltozott a perspektívám. Nem magamnak köszönhetem, vagy csak annyiban, hogy nem féltem szeretni, és a szeretet nyitottá tesz. Aki szeret, az viszont azt mondta egy családi fényképet nézegetve: édesanyád nincs jelen. Ettől az egyszerű mondattól mindaz, amit képmutatásnak és mesterkéltségnek éreztem, tragédiává változott, valami olyanná, amiről az, akire a fenti jelzőket ráaggattam, nem tehet.
Közben többször visszatértem Jókaihoz, elolvastam A szép Mikhál-t, megpróbálkoztam az Egy az Isten-nel. Nem ment, az Istennek nem ment. Édesanyámmal pedig csak veszekedtem folyton. Ez még a „nincs jelen” előtt történt.
Noha nehéz az időszakokat elválasztani egymástól. Mindig én voltam, mindig mi voltunk. Már negyven éve veszekszem vele, az idejét sem tudom, hogy mióta. Mondanám, hogy a születésemtől, de ez olyan jókais lenne. 😊
Néhány éve a Jókai Mór élete és korá-t hallgatom szobabiciklizés közben, és a Mikszáth szeretete engem is megfertőzött. Ha Mikszáth, akit mindig is szerettem, nagyra tartotta, hát mégiscsak nagynak kell lennie! Érdekes, ez édesanyám kapcsán nem jutott eszembe.
De sok mindent hallgatok, Thomas Mann-t és Caragialét, Roald Dahl-t és Agatha Christie-t, Márait és Szerb Antalt, hát az a látszat keletkezhetett bennem, hogy Mikszáth is csak egy a sok közül.
Nagyon lelkesen csapjuk be magunkat.
Most, januárban, ismét megérintett a Mikszáth-életrajz. Elkezdtem Jókait keresni, az Erdély aranykora került elő a barátoknak köszönhetően: az én könyvtáram szétszóródott a sorozatos szerelmek következtében.
Talán ez is jelképes: úgy kell összeraknom magam a széthullott darabokból.
Hát ez az Erdély aranykora nagyon a szívemre ütött most. Talán azért is, mert egy másik kultúrában vagyok, melyet engedékenyebbnek, rugalmasabbnak érzek. Tegnap hallgattam Jolsvai Júliát, aki azt fejtegette Szabó Magda kapcsán, hogy a kicsi magyar könyvpiacon vagy remekművek vannak, vagy lektűrök. Kicsik vagyunk és duálisak.
Nem is akarom elmagyarázni, hogy miért. Valahogy mesterkéltnek érezném az írói elemzést. Mindazért, amit fentebb megpróbáltam leírni. Jókai azt az utat jelenti számomra, amelynek most, amikor édesanyám 86 éves és egy furcsa tüdőgyulladással fekszik a kórházban, talán a végére érek, hogy mire kiengedik, már elkezdhessek kiszabadulni. És elkezdem újraolvasni mindazt, amit már olvastam, és elolvasni mindazt, amit még nem.
Hálistennek sokat írt, így nem kell attól tartanom, hogy hamar a végére érek.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.