Kérdések bűn és bocsánat körül

"Szemerkélő esőben sétáltam és, hosszú idő óta először, Tallián László jutott eszembe. Tallián velem együtt raboskodott Recsken. Rabtársamnak mégsem nevezhetem, mert kápó volt. Mindent elkövetett, hogy agyondolgoztasson bennünket, ugyanis Nagy László, az ÁVO politikai tisztje megígérte a kápóknak: szabadon engedik őket, mihelyt kipusztítottak mindnyájunkat. Tallián különlegesen gyűlölt, mert esténként előadásokat tartottam rabtársaimnak és folyton feljelentett az ÁVO-nak: `Semmit sem dolgozik de nagyon sokat beszél.` Ezért fogda, verés és gúzsbakötés járt.

Tallián csempész volt, egyike a mintegy tucatnyi köztörvényes bűnözőnek a tábor 1200 politikai foglya közt. Az a hír járta, hogy embereket segített át az osztrák határon tetemes összegért, de útközben maradék pénzüket is elszedte, és ha nem adták önként, leütötte őket. Állítólag nem ezért csukták le, hanem azért, mert a csornai ÁVO parancsnokának nem adta oda a menekülőkből kizsarolt összeg megbeszélt hányadát.
1956-ban a Nyugati pályaudvar előtt mentem el ugyanilyen szemerkélő esőben, mint amilyen ma csöpörög. Hirtelen valaki – éreztem: nagyon erős ember – hátulról megragadta jobb csuklómat. Hátrafordultam. Tallián térdelt mögöttem egy pocsolya közepén és zokogva csókolta kézfejemet: `Bocsásson meg! Bocsásson meg! Bocsásson meg!` – ismételte. Dosztojevszkij rendezte, holdkóros, megkapó jelenet volt; de igyekeztem elfelejteni.`”

Tegnap óta – mióta megjelent Kulcsár Árpád felkavaró riportja; tulajdonképpen azonban régóta – a bűnön és a megbocsátáson jár az eszem. Van, ami `megbocsáthatatlan`, de kié a bocsánat? 
Kányádi Andris mesélte, hogy a délszláv háború idején Párizsban a szerb fiatalok a horvát fiatalokkal beszélgettek, ugyanazokkal, akik esetleg a szüleiket ölték meg. Valami bűnfölötti vagy -alatti kötelék kötötte össze őket. És Eugen Ionesco, aki zsidó származása miatt megtapasztalta a vasgárdista-szimpatizáns barátok veszedelmeit, egy levelében azt írja Cioran is az volt, Mircea Eliade viszont igazán `nagy bűnös`, de hát mit tehetne? A fiatalságát képviselik, velük kell összejárnia szintén Párizsban.
Az, hogy Faludy – tőle származik az idézet – `igyekezett elfelejteni` a jelenetet, nyilván azt jelenti, hogy nem tudott megbocsátani. Azt hiszem, kevés az olyan bűnös is, aki ilyen módon kér bocsánatot, illetve egyáltalán bocsánatot kér. Mindenki, akiről `kiderült` valami, a rendszerrel, a körülményekkel és egyebekkel védekezik. Mások, mint Milan Kundera, akinek az esszéiért valósággal rajongok, egyszerűen azt mondják: minden, ami történik, emberi, és nincs jogunk, sem módunk ítélkezni fölötte. A szürrealistákat támadó Aragon éppúgy ember volt, mint a virtigli náci Céline. Szóval nem is kell megbocsátani, mert semmilyen bűn nem történt.
Azért ez a Tallián László-eset mégiscsak elgondolkodtató. Ha bár egyetlenegy besúgó azt mondta volna, `bocsánat`, egyszerűen csak ezt. Nehéz ilyen tömören fogalmazni, és az derült ki, valósággal lehetetlen bocsánatot kérni. Nem azért, hogy valaki fölényben érezze magát, hanem egyszerűen azért, hogy jelét kapja az őszinte megbánásnak.
Az áldozat aztán eldönti, hogy megpróbál-e felejteni vagy pedig képtelen erre. De az az ember, aki a bűn közelében járt, miért nem tud eltávolodni tőle?
Igaz, Tallián sem nyilvánosan kért bocsánatot. Bizonyára még nehezebb egy közösség elé kiállni bármilyen formában, és bocsánatot kérni. A bűn megtörtént, súlya van, emberek sérültek, s a közösség szúrósan figyel. Nagy küzdelem eredménye kell legyen, amíg eljutunk oda, hogy ledobjuk a pajzsainkat.
És aztán, mi történik aztán? Kinevetjük azt, aki bocsánatot kér, és biztosítjuk felőle, hogy soha nem bocsátunk meg? Ha színész, soha többé ne lépjen fel, ha író, némuljon el: mi legyen az emberrel?
Igen ám, de mi van, ha a bocsánatkérés csak egy eszköz, nem gondolja őszintén? Hogyan ítéljük meg az őszinteségét? Hogyan vezekeltetjük?
Súlyos kérdések, nem találom rájuk a választ. A bűn egyértelmű, a gyónás nem az. Hogy valakit agyba-főbe vertek Recsken, az világos; Tallián őszintének tűnik. És mennyivel inkább csak tűnne, ha nyilvánosan mondaná el. Hiszen a nyilvánosságra kerülés egészen másfajta megítélési-megbocsátási folyamatokat indít el, a tömeghisztériáról és egyebekről nem is szólva.

Azt hiszem, le kell mondanunk a szentekről. Megbízni meg lehet valakiben, szeretni is akár; de nagy lelki folyamatok és gyűrődések és intellektuális edzés végén le kell mondani arról, hogy valaki tökéletes. Akkor elfogadhatjuk azt is, hogy hibázott, megértjük, hogy a bűn őt magát is megviseli.

Meg kell értenünk, hogy a szüleink sem tökéletesek. Felneveltek: gyermekként nem szólhattunk bele a nagyok dolgába, szót kellett fogadnunk nekik. A Kaddis meséli el a jelenetet, amelyben az apa mindig egy megállóval előbb száll le, holott a másiktól kevesebbet kellene visszafelé jönni. Miért? Mindig ugyanaz a válasz: "Mert visszafelé nem megyek." Azaz: magyarázat nincs, te úgysem érted, de így csináljuk, mert én vagyok az apád. A Sorstalanság-ban is az az egyik ok, amiért Köves Gyuri mindent elfogad a fasizmustól: jól megtanították engedelmeskedni. 

Megértjük, hogy ha bűnt követtünk el, és bevallhatjuk, hiszen magunktól sem várjuk el a tévedhetetlenséget. Ez egyébként a keresztény bűnelkövetők többségének legundorítóbb vonása: tévedhetetlennek mondják Istent, de magukat is tévedhetetlennek tartják.

Nem a mentségekről beszélek, hanem egy társadalom tisztán tartásáról, ha úgy tetszik. Senki ne lépjen fel úgy, hogy bármit megtehet, mert ő zseni vagy igazgató. A bocsánatkérés ne legyen képmutatás, hanem megélt, szerves bűnbánat. A bocsánatadás legyen kemény, pontos és megértő: egyfajta száraz barátság.

Ugyanakkor, ismét csak társadalmilag, egy olyan ember, akiről megbízható vallomások állítják, hogy zaklató, az ne lehessen se nevelő, se vezető. Vonuljon vissza egy szűkebb vezeklésbe.

Többek között ezért is propagálom fáradhatatlanul alkotó és ember szétválasztását, noha ellentmondásos ez is, kényes téma. Ne gondoljuk, hogy a tehetség szent, mert nem az! Illetve tehetségként szent, de nemcsak a Paradicsomból származhat, hanem a pokolból is. Senkinek a jó rendezései nem mentik azt, hogy fiatalokat rontott meg. Hiszen a riportban felsoroltak egyáltalán nem tűnnek "félreértéseknek": valakinek a bugyijába nyúlni nem "félreértés".

Részvéttel gondolok magunkra. 

2025.06.05 | Címkék: bocsánat zaklatás bocsánatkérés menthetetlen Osonó Kulcsár Árpád | Szólj hozzá!