Gőgös hiúság
Régóta gondolkodom Julien Gracq francia író egyik bejegyzésén, aki azt nyilatkozta, amikor A Szirtiszek partvidéke című könyvéért Goncourt-díjat kaphatott volna: "Továbbra is azt hiszem, semmi értelme bármilyen versengésben részt venni és egy írónak semmi nyernivalója nincs abból, ha hagyja magát elsodorni egy ilyen lavinától."
És Stefan George gondolatán is van mit vívódni: "A költészetben – mint bármilyen egyéb művészeti tevékenységben – az, akit még izgat a vágy, hogy 'mondjon' valamit vagy 'hasson' valakikre, még arra sem méltó, hogy a művészet előszobájába belépjen."
Csodálatosan kegyetlen mondatok ezek, de kétségtelenül van bennük igazság. Ki ne legyintett volna már minden díjra és kuratóriumra? Ki ne látná be, hogy végső soron csak az számít, amit ő gondol magáról? Ki ne lenne gőgös, miközben hiú is?
De mégis hiú, bármennyire gőgös. És vigasztal a gondolat, hogy George mondatát Gottfried Benn idézi a Stefan George emlékbeszédben, melyet nyilvánosan olvasott fel, tehát korántsem abban az üdvös magányban, amelyben nem törődünk senkivel és semmivel.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.