Utazás a törésekben

Most, hogy visszagondolok, azt hiszem, mindig is a kölcsönhatások érdekeltek. Soha nem egy szöveg, egy előadás, egy opera, egy sláger önmagában, mindig a hatásában. Hogyan "jön át" a mű felém, az olvasó, a néző, a hallgató felé? Ezért irtózom a kultúra muzeális felfogásától, a térdrehullástól, a vitrintől, a kultúra megannyi szoborcsoportjától. És ezért szeretem az olyan esszéistákat, akik képesek elfeledtetni velem például Shakespeare bénító nagyságát, s helyette Shakespeare felkavaró hatását éreztetik meg. Az olyan esszéistákat, mint Szerb Antal, Nemes Nagy Ágnes, Jan Kott vagy Georges Banu.

Ez utóbbi Színházunk, a Cseresznyéskert című kötetével ragadott meg először. Nem arról volt szó benne, hogy milyen nagy drámaíró is Csehov, gyorsan boruljunk le előtte, s adózzunk egyperces néma lélekfelállással a zsenialitásának, hanem arról, hogy hogyan hat vagy inkább hogyan köszön vissza a mi életünkben, a mi problémáinkban és gesztusainkban.

Ezért aztán mihelyt hallottam, hogy az Interferenciák keretében bemutatják Banu új kötetét, rögtön eldöntöttem, elmegyek. A beszédtől az énekig. Szerkesztette és az előszót írta Georges Banu — ez a címe, s a francia eredeti alcíme: Ouvrage collectif sur la direction de Georges Banu. Ez pedig, ez a "collectif", rendkívül fontos, mert éppen arra az aspektusra hívja fel a figyelmet, amelyről én magam is beszéltem: Banu, aki a színházról, tehát egy par excellence közösségi műfajról ír, eleve azt feltételezi vagy úgy viszonyul, hogy a gondolkodás dialogikus.

Ilyenkor aztán természetesen előtérbe kerülnek a törések. "Ábrándozhatnak egyesek arról, hogy úgy értsék Racine-t, mint ő saját magát. Engem viszont sokkal jobban lelkesít, ha egy bonyolult, az idők folyamán kibővült történelmi örökségből táplálkozhatok" — mondja Jean-Marie Villégier (31.) "Emlékszem, egy tavaszi éjszakán végig az evangéliumot olvastuk, és amikor kijöttünk, a fagy felengedett, az idő megenyhült, a hó olvadt. Úgy éreztük, a hó a mi olvasásunktól kezdett el olvadni. Nagyon erős benyomást tett ránk. Végül is el kellett gondolkodnunk azon, hogy mit jelent a szó, az ige a Bibliában." (Anatolij Vasziljev, 48.) "Ahogy Picasso mondta: ' Befejezni egy festményt annyi, mint lefejezni.' Tehát nem befejezni kell, hanem megnyitni. Minden olvasó, minden néző újraalkotja a történetet." (Claude Régy, 92.)

Miközben arra keresik a választ, hogyan is kell énekelni, milyen szerepet játszik az éneklés, a hang, a zene egy előadásban, hogyan énekel az, aki nem "profi", hogyan "hozza fel" vagy inkább találja meg magában a hangot, ezek a nagyszerű színházi emberek nem megszabott utakon haladnak, nem megúszni, letudni, hanem megtalálni szeretnének valamit: azt a közösségi, primitív, a kezdetekhez, a teremtéshez közeli tudást, amelynek birtokában lényegtelenné válik, hogy valaki tud-e énekelni vagy sem, hiszen a tapasztalat, a közösben, közösen megteremtett tapasztalat számít csupán — nem véletlen, hogy a borítón Silviu Purcãrete Gianni Schicchije egyik jelenetének felvétele található.

Székely Melinda kiváló fordításában egy olyan könyvet olvashatunk, amelyben Georges Banu "csak" kérdez, de a gyűjtemény éppen azt bizonyítja, ez a "csak" nem létezik — aki válaszol, nem okosabb vagy fontosabb, mert a keresésben mindenki fontos. Ezért "collectif" ez a kötet, collectif és az olykor közhelyes felvetések ellenére érdekes, mert utazás.

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr434952437

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása