Remegni bolondulásig
Ahogy közeledik a bemutató, úgy bolondulok egyre megebb. A csütörtöki sajtótájékoztatón már mondom is, hogy olyan az ember ilyenkor, mint akit megműtöttek, és nem varrtak össze: egy lüktető, jajgató, forró seb. Ez senki máson nem múlik, csak rajtam, bár tulajdonképpen még csak rajtam sem, inkább valami nem-tudom-min, ami bennem van, s amire még a lélek szó is túlságosan konkrét. Mi lesz velem?!, jajdulok fel magamban. Nem tudom, mi lesz.
Pedig minden olyan, hogy semmi panaszom nem lehet. A színháziakkal öröm dolgozni, ugyanazon a hullámhosszon vagyunk, érzem, ahogy egy cél érdekében mozgunk, aminél szebb érzés nem lehet. Kata, akivel a meghívottak listáján dolgozom, a legnagyobb türelemmel viszonyul a kelekótyaságaimhoz. A családom és a barátaim támogatnak, ha napokig nem beszélek velük, mármint a barátaimmal, akkor is érzem a szolidaritásukat. A sajtósok kíváncsiak, a távolabbi ismerősöknek a tekintetében is érdeklődés motoz.
Ám az a valami, amire a lélek szó is sok, mégsem hagy nyugodni. Szombaton délben úgy elér és megbolygat, hogy kénytelen vagyok nagyot húzni Márta áfonyapálinkájából, aztán beleülni egy kád forró vízbe, és arra gondolni, bár repülne el ott az a néhány óra, aminek a bemutatóig el kell telnie.
Délután megérkeznek egri barátaink, akkor már könnyebb egy fokkal, de nem sokkal. Egy órával a bemutató előtt lemegyek velük a városba, és amíg ők felkeresik Németországban élő barátaikat, akikkel jöttek, s akik szintén kíváncsiak, addig a Sétatéren bandukolok és nézem a gesztenyéket, mint egy drámaíró, aki a saját drámáját éli éppen.
Aztán... leülök és elkezdődik. Elkezdődik valami egészen más, valami sokkal több, mint amit a próbákon tapasztaltam. Innen, a seblázból úgy tűnik, ennél szebb, jobb nem is lehetne. Azt tudtam, hogy ebben a társulatban alig van rossz színész, de hogy ők hárman ennyire jók, azt most látom újra. Az Anya sértett reménytelensége, Teréz gyötrő csalódottsága, Tibor kétségbeesett lázadása, az Apa sznob zsarnoksága — mindez, és még sokkal több, amit leírni sem tudok, megjelenik a színpadon. Ahogy Panek Kati a gyertyákat szurkálja a születésnapi tortába, ahogy Kézdi Imola darabokra töri a Bolero lemezét, ahogy Farkas Loránd elszavalja Ladányi versét, ahogy Keresztes Sándor kilép az erkélyre pizsamában, egyáltalán, ahogy Albu Istvánnal együtt kidolgozták a helyzeteket, felépítették a figurájukat és a jeleneteket, annál egy szerzőnek nem lehet szebbet, jobbat, többet kívánnia.
És a díszlet! A barátommal azt beszéljük, mindketten jártunk már ebben a lakásban, annyira ismerősen keveredik benne a 89 előttiség a 89 utánisággal. És a ruhák, amelyek olyan jól simulnak a szereplők történetére.
Köszönni tartozom mindenkinek, a színészeknek és a rendezőnek, Bocskai Gyopárnak és Tenkei Tibornak és Kerekes Zsoltnak és Györffy Zsoltnak és az egész stábnak mindenestül, mert ami létrejött, abban az én szövegemnek minimális szerepe volt, nem beszélve arról, hogy a próbák folyamán sokat és okkal módosult. Salat Lehelnek, mert ha a Bolero nem hangzik el felolvasószínházi előadásban, nem hiszem el, hogy érdemes foglalkozni vele. Tompa Gábornak és Visky Andrásnak, mert hagyták, hadd higgyem ezt. És a közönségnek, mert úgy éreztem, jól fogadja. És a családomnak, mert elviselt, és nem hagyja abba. És a pálinkának, mert elfogyott.
http://www.huntheater.ro/darab.php?eid=300&sa=0
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.