Almási néni hallgatása

— De a néni férje nem zsidó volt, ugye?

— Hát mi volt?

A reménykedő, kérdésnek álcázott állításra úgy csattant a válasz, mint a zár kattanása. A beszélgetés abba is maradt, legalábbis abban az értelemben, hogy a továbbiakban már nem beszélgetés volt, csak mondatok két ember szájából, akik egy térbe kerültek, hát valamit mégis szólniuk kell egymáshoz.

Semmi egyébre nem emlékszem, csak arra, amit fentebb leírtam. Sem arra, ugyan hogy kerültem a néni lakásába, sem arra, hogy jöttem el onnan. Kiskamasz voltam: 1972-ben születtem, és 85-ben költöztünk el a Fellegvárra, ez meg még a blokkban történt. És emlékszem egy másik hölggyel való beszélgetésre is, ez viszont román volt, és egy adott pillanatban azt mondta, „ești prea curios, băiete”. Vagyis, hogy túlságosan kíváncsi vagyok.

Szóval szerettem nénikkel beszélgetni, és mert kisfiú voltam, ők se bánták, ha beszélgetünk. És mint lenni szokott, ezt a veszélytelennek tűnő, ártatlan hangulatot sértette fel az én ostoba kérdésem. A néni bezárult, én meg valószínűleg hamarosan eljöttem onnan.

De miért kérdeztem ilyesmit, és honnan a remény, hogy ha már ő, egye fene, zsidó, a férje mégsem lehet az? És mit mesélhetett a férjéről?

Ott fociztam a gangban, pattogtattam a labdát, amíg Herczeg néni rám nem szólt, menjek onnan. Herczeg néni kellemetlen matróna volt, két lánya a rejtélyek birodalmában élt: én tíz éves voltam, ők húsz körül, aminél kétségbeejtőbb korkülönbség nincsen.

De Herczeg néni alattunk lakott, a szuterénben, Almási néni viszont a másik lépcsőházban, a G-ben, melyet a gang kötött össze az F-fel, ahol mi laktunk. Az első emeleten, éppen a gang fölött, mintha ma is látnám, ahogy ondulált, opálos hajával kinéz az udvarra, és csak hallja a labda pattogását, engem nem lát. De hogy kerültem én a lakásába?

Nem tudom, ahogy azt sem, miért mondtam, amit mondtam. Ahhoz képest, hogy mennyit oláhoztak, a nagyszüleim egyáltalán nem zsidóztak. Gyermek-életem nagy részét velük töltöttem, főleg nagymamámmal, aki főzött, ebédet adott, mosogatott, és leengedett vagy nem engedett le az udvarra. Gondolom, nyár lehetett, vagy nagyon tavasz.

Senki nem zsidózott, édesanyám és édesapám sem; azzal a keserű indulattal, amellyel a nagyszüleim oláhoztak, végképp nem. Mégis volt valami bocsánatkérő mellékzöngéje a mondatnak, ha valakiről azt mondták, zsidó. A bocsánatkérés afelé irányult, akinek mondták, hogy az, akiről beszéltek, zsidó. Mintha elnézést kérnének, de hát mégiscsak ez az igazság. És a zsidók tudnak ám bánni a pénzzel.

Olyan nagyon mégsem tudnak, gondolom most, ha egyszer Almási néni ott élt velünk egy szinten a Moghioroș utcai első emeleten egy kétszobás vagontípusú lakásban.

Elkeveredik a múlt a jelennel, és voltaképpen nem is tudom, szégyelljem-e magam az akkori énemért. Az a kérdés gyalázatos, de tehettem-e én a gyalázatról? Egészen nyilvánvaló, hogy nem tehettem, mint ahogy nyilvánvaló az is, hogy szerettem és szeretem azokat, akik tehettek róla. És akármit gondoltak és gondolnak, ők a múltam és az életem.

Ilyenkor aztán mi a teendő? A holokauszt akkor még az agyam legszélén se hagyott nyomot. Ha eloldalogtam, csak azért tettem, mert megéreztem, hogy Almási néni zokon vette a kérdésemet. Biztos nem haragudott meg rám, de ismét szembesülnie kellett azzal, hogy ami miatt elvesztette a férjét (mert ahogy írom ezt az emlékezést, úgy leszek egyre biztosabb, hogy elvesztette, és a téglagyárban vagy egy még borzalmasabb helyen pusztult el), az még mindig itt fortyog a világban, és még ezt a kék szemű kölyköt is megfertőzi, akitől nem lehet aludni délutánonként.

Almási néni egyébként egyáltalán nem kiabált, mint Herczeg néni vagy Albu, a gangtól távolabb eső lépcsőház Renault-s férfija. Vastag ajkai, gondolom most, sokkal súlyosabb bántásokról hallgattak, mint hogy egy lurkó rúgja a falat.

2014.02.14 | Címkék: zsidó gang szuterén Almási néni | Szólj hozzá!