Óda
Fényedbe zárva – furcsa fényed
telinek látszik, de üres,
becsap s olyan, akár a szesz,
szétárad bennünk és felesz,
és minden reményünk feléled,
mert minden ábrándunk eléred:
béke és mámor, szebb jövő,
kijevtelen, ritkán lövő
(hisz hogy több-halált-nem szülő,
abban már nem hihetünk néked),
szóval feléled, felfalod
minden illúziónkat, hiába
kapaszkodnánk utópiákba
(lerünkben-nem-levő-libába),
örömünk nekünk nem adod,
leköpöd minden tejutunkat,
és sehol sincsen már vigasz,
és sehol sincsen már igaz,
csak karrierizmus, pimasz,
és már a hazugság is untat,
Európa, te ronda nő,
szétbaszott, megmocskult lyukad –
árvák siratják anyjukat,
de te megölöd apjukat,
s intesz vamposan, hogy agyő –
bűze becsapott, átölelt,
hittük a szimbólumokat,
és szenvedtünk elég sokat,
amíg kiderült, megrohadt
mindegyik, ideje kitelt…
Úgy szeretnék még hinni benned,
feledni, szagoltam a szennyed,
láttam gyilkos zsarnokaid,
hallgattam a lózungjaid,
rádment az egész életem –
s te mégsem maradtál velem.
http://adatbank.transindex.ro/iro/htmlk/pdf1683.pdf
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.