Kérdések a halálhoz
"A halál csak az életnek vet véget, az emberi kapcsolatoknak nem."
Rossi, Hotch, Morgan, Blake, JJ, Reed és Penelope körülállnak egy asztalt, és sorban egy-egy fényképet vesznek elő, elmondják, ki volt ő, aztán egy ajándékot is mellékelnek: JJ például a nővérének, Rosie-nak a képét, aki Párizsba vágyott, ezért aztán az Eiffel-torony makettjét kapja ajándékba.
Nem készültem semmilyen jó reakcióra, egyszerűen a napi agymosásra rendezkedtem be, a Castle miatt a Gyilkos elméknek már csak a végét láttam, s a vége ez volt.
Nem tudom, van-e ember, aki bűntudat nélkül éli meg annak a halálát, akit szeretett; nekem máig sem sikerült, holott nagymamám majd' húsz éve halott. Amikor rosszul lett, nem siettem haza, és a temetése másnapján táncolni próbáltam a kiadó karácsonyi buliján. Nem sikerült, de azóta hordozom magammal a lelkifurdalást.
Irigyeltem ezeket az FBI-ügynököket, bár természetesen nem tudhatom, hány percet vagy órát állhattak különféle tárgyakkal a kezükben. Én mindenesetre nagyon nehezen tudnám eldönteni, mit is tegyek a fényképe mellé. Talán azt a csonkított Helikont, amelynek csonkítatlan példányával annyira megsértettem a halála évében. Nézd, kitéptem, nem úgy gondoltam, nem akartam! Ha ilyen egyszerű lenne.
Vagy az Én és a kisöcsém kazettáját-DVD-jét, azét a filmét, amelyről átkapcsoltam a vébédöntőre ugyanabban az évben. Hogy lehet az embernek annyira fontos Zidane?!
Tökéletesen értem ezt a Mitch Albom-mondatot, mégis berzenkedve olvasom újra. Hiányzik mögüle a kontextus, az, hogy milyen térben is helyezte el az író, és nem tudom, vajon az ott van-e valahol a könyvben, hogy a szeretet nem ér véget, valami azonban visszavonhatatlanul lezárul: nem tudsz bocsánatot kérni attól, aki meghalt, nem tudod elmondani neki, amit elmondanál.
De hát az a baj, hogy nem mondanád el. Mert ha élne, még mindig veszekednél, még mindig halogatnál bizonyos dolgokat, még mindig nem hinnéd el, hogy egyszer ő is meghalhat.
Elhangzott ez a mondat a sorozat szokásához híven az egyik szereplő, ezúttal Hotch hangján, és én azóta is azon gondolkodom, jó unokája voltam-e annak az embernek, aki nélkül egészen másként szeretnék. És hogy vajon sejtette-e, sejti-e, hogy szeretem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.