Mihai Eminescu: Felhők és tenger szegélyén
Felhők és tenger szegélyén
Ezer madár röpköd, és én
Mért nem tudok menni,
Velük elrepülni?
És a kéklő messzeségbe'
Hajók hasítnak a vízbe,
Világít a vitorlájuk,
És távolság borul rájuk.
Mért nincs szárnyam nékem,
Tűnjek el az égen?
Mert csak mennék, úgy elmennék,
Ne találjon vágy, sem emlék,
Tengereken, hullámokon,
Ahol még a víz se rokon.
Látnám ahogy elsuhannak,
Sorban ahogy felbukkannak:
A part ahogy feketéllik,
A hullám is ahogy fénylik,
A fecskék ahogy repülnek,
A csillagok hogy remegnek.
Elbújsz, hold, a fellegekben,
Ha meglátsz, rád fátyol lebben,
Felhők között a sötétbe
Vonulsz, nem engedsz a fénybe.
Fellegek, ó, fellegek,
A sok virág hol remeg?
Ahová most költözött,
A rét zöldbe öltözött,
S az erdő kiöltözött?
S mikor végigmegy a kerten,
A fák meghajolnak menten,
Minden virágba borul,
Rajta minden mámorul,
Mert ha megy, az egész ország
Úgy érzi, hogy tavaszolják.
A csillagok mind kigyúlnak,
A folyók könnyei folynak,
A felhők az égen mennek,
A nemzetek öregednek.
Bennem mindig csak az csillog,
Ami enyém volt, a csillag,
S ami már nem engem ringat:
Mert csak volt, de régen nincsen.
Édes ajka, drága kincsem,
Mosolyát ki látja nappal?
Mesével éjjel ki altat?
Szomorú ég, súlyos évek,
Csillagtalan, sűrű éjek —
Nekem most már ez az élet.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.