Ad notam Mihai Eminescu: Álom (Vis)
Lebeg velem a folyó vászna,
Lebeg az erdő el velem,
Mögöttem sűrű éj tisztása,
Előttem nagy fejedelem.
A boldogság szigetén jártam,
Hol bronz boltozat tör a mennybe,
Délceg antik oszlopsorában
Búvik a nagy éj végtelenje.
Fellépdelek a hosszú lépcsőn,
— Hallom a léptemet, kopog —,
S ahogy osonok beljebb félőn,
Ezer szent arc felém lobog.
És tűz csak a toronyban ég,
Egyetlen láng pislákol ott,
Egy kereszt alatt fénykadét,
S minden szögletbe árnyat ont.
És csak fentről, az ég felől
Árad egy dal az oszlopfagyban,
Mintha az emberi kebelből
Egy sóhaj a halálért dobban.
S a kérdő dallam ütemére
Kijő egy arc, egy látomás,
Sovány kezében egy szövétnek,
Vállán egy királyi palást.
És midőn az arcába nézek,
Szeme lehunyva, mint a kripta,
Hosszú arcán félnek a fények,
Lila ajka a halált issza.
Ó, ezt az arcot ismerem,
Ezt a sápatag márvány keblet.
Mily meleg valál, istenem,
Kinek annyit mondtam, szeretlek.
Mikor haltál meg? És nem tudtam,
Hogy meghaltál, ez hogy lehet?
Álmodom? Vagy ez már a múltam,
S mind elhagytuk az életet?
Te halva vagy? És ez a sírunk,
Vagy álmodlak, isteni fény?
Ez a világ, amiben bízunk?
Úszunk a délibáb ködén?
Mi a világ? Rabszolga, isten...
A föld sorsának álmodása,
Mert a világ élete nincsen,
Csak a halál ábrándozása.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.