Pikáns konzervativizmus - Poszler Györgyről
"Az egyetemi első év például nagyon pikáns volt, mert miközben hallgattuk Szabó Árpádot, elkezdődött a marxista oktatás, a jogi kar épületének a legnagyobb termében, bevezetésféle a marxizmusba. Ezt kérném szépen Szalai Sándor szociológus tartotta."
Mióta a Litera meghirdette, hogy a Nagyvizitben Poszler-interjú lesz, azóta alig várom, legyen már végre. És Jánossy Lajos—Keresztury Tibor—Nagy Gabriella beszélgetése többek között attól jó, hogy a lejegyző meghagyta ezt a "kérném szépen"-t, és a szerkesztők sem stilizálták.
Sokszor megírtam már. Valamikor a kilencvenes évek elején, farokcsóváló egyetemista éveimben egyszer csak vendégtanárt hirdettek, és megjelent egy magas, garbós öregúr, aki lenyűgöző előadást tartott. Például tőle hallottam először, hogy Tolsztoj nem volt pancser, mert ha az Anna Karenina vonaton kezdődik, és a halál is megjelenik nemsokára, akkor az olvasó számíthat rá, hogy a vonat és a halál a későbbiekben is hangsúlyos szerepet kap. Ez gügyén hangzik, de akkor értettem meg azt, amit később Kunderától jobban.
Aztán évekkel később Madáchról beszélt, és nem hittem volna, hogy Az ember tragédiája fenséges metafizikai unalma annyira eleven tud lenni, mint egy egyetemi előadáson.
Az öregúr kezdettől rokonszenves volt, és most azt szeretném kideríteni, miért is. Bárki mástól elviselhetetlenül pozőrnek érezném az ilyen "kérnémszépeneket", és bárki más tőmondatait istentelenül modorosnak tartanám. Töprengek és töprengek, és semmi jobbra nem jutok, mint arra, hogy Poszler György úgy konzervatív, hogy lenyűgözően kíváncsi. "Annak, hogy az európai kultúra vagy gondolkodásmód utolsó képviselője volnék, úgy gondolom, szellemi értelemben van egy ellenzéki íze." — mondja, és ez ismét csak úgy hűséges, hogy provokál is. Ettől a hűség pikáns lesz, a provokáció megszelídül, és azzal a konzervativizmussal, melyhez ragaszkodom, én is ilyen polgárpukkasztásról álmodom.
Mindig eljön az az idő, amikor a hűség idejétmúltnak hat, s az irodalomtörténész erkölcsét éppen az ilyen pillanatok teszik próbára. Hosszan beszél Kolozsvárról és Horthy bevonulásáról, finom humorral, de érezhető szeretettel: nem akarja abszolutizálni az emlékeket, de tudja, hozzá tartoznak, nélkülük nem ő lenne. Mint ahogy Lukácsot sem gyalázza, és (máshol hallottuk) Sarkadit sem nézi le.
Egészen kivételes ember ő a Literán. Nem világhírű író, akinek minden mondata után sikongani kellene, nem valamely divatos irányzat égnek törő képviselője, nem üstökösszerűen felröppenő tehetség, nem ehhez vagy ahhoz a diszciplínához nélkülözhetetlen megmondó. Csak egy öreg, garbós ember. Úgy látszik, ezeket a felruházott embereket mindig nehéz megnyugtató módon besorolni valahová.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.