Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - Exkurzus a Mórokról
A Mórok cselekménye két síkon zajlik: az első a XV. és a XVI. század fordulóján, amikor a spanyolok ígérgetésekkel és fű alatti aljasságokkal megtörték a mórok ellenállását, a másik 1956 októberében és 1959 áprilisában, amikor a romániai hatalom ugyanezt cselekedte a magyarokkal – ebbe roskad bele Kibédi László, aki, mint Husszein, a legvégsőkig vállalja a kompromisszumokat, aztán ráébred, hogy: „A hatalommal kötött alku a kisebbség számára mindig egyoldalú és veszteséges. Neki azt is be kell tartania, amit nem akar; a hatalomnak csak azt, ami neki tetszik.” Ő szökni fog, én lebeszéltem volna. / Mért tettem ezt? Egész kis röneszansszal /
Kecsegtettem, pedig hogy mennyire / Nincs már jövőnk, legjobban én tudom. / Úgy belém rágta magát a hazugság, / Hogy nem tudok már igazat beszélni? / Van bűn nagyobb, mint tanítványainkat / Átejteni? Én nagy bűnös vagyok.” – mondja László utolsó jelenetében-monológjában, egyik tanítványa látogatása után, a sejthető öngyilkosság előtt. „Nem a biztos tudásról beszélek, hanem a hitről. Vagy hiszünk valamiben, vagy nem hiszünk benne. A hit is, a hitetlenség is éppen olyasmi, amiről nem tehetünk. Hogyan vonható mégis kérdőre hitéért az ember; mért kényszerül mégis lépten-nyomon arra, hogy elfojtva valódi meggyőződését, ilyen vagy olyan hitet mímeljen? S ha puszta élete végett kénytelen vállalni ezt: mért pusztul bele mégis? Mi az értelme ennek? Igazi témám tehát az a mechanizmus, amely az emberi hitvallást szinte automatikusan manipulálja a történelemben; az a mód, ahogy a történelmi ember kényszerűen (de tudatosan) feladja, 'átírja', meghamisítja tulajdon meggyőződését.
Szóval az álhit a témám. A történelemben működő álhit.
Munkám külső formája és írói koncepciója lehet szokványos, maga a probléma azonban, amiért megírtam, nagyon is korszerű, sőt időszerű. Legalábbis én így gondolom.” – írja Székely János a Mentségben, és erre kellett volna vigyázó szemét vetnie minden erdélyi értelmiséginek. Mert a Szabédi László sorsával kifejezhető probléma éppen ez: meddig hihetünk valamiben, mikor és mitől térünk magunkhoz, és hogyan vonjuk le addigi életünk konzekvenciáját? Szabédi sokáig próbált hinni az állami ígéretekben, s abban, hogy a többség betartja őket, míg végül meghasonlott és a vonat elé vetette magát. Az erdélyi (vagy Erdélyből származó, Erdéllyel foglalkozó) értelmiség nagy része azon töprenkedett, vajon tényleg úgy élt-e Szabédi (holott már az azonosság is problematikus: „A szövegben előforduló versidézeteket Szabédi László műveiből válogattam, ennek ellenére munkámban nem Szabédi, hanem Kibédi László jelenik meg. Gondolati fogantatású, fiktív figurámban valóságos személyt gyanítani súlyos tévedés volna. A két sors tagadhatatlanul sok mindenben analóg; amikor egyikre gondoltam, kétségkívül gondoltam a másikra is, de én a tragikus végű, tisztelt és szeretett költő magánéletéről soha semmit sem tudtam, Kibédiék reakcióit egytől egyig saját tapasztalatomból merítettem – így hát semmilyen azonosítást nem vállalok.” – pontosít Székely János a Jegyzetben, de hát teljesen hiábavalóan. Írások születnek arról, hogyan szól ez a dráma Szabédiről, a Mórok (és ezért használtam fentebb a ’hiábavalóan’ szót) mégsem válik az erdélyi magyar köztér vallomásos irodalmának elindítójává. Az 1989 júniusában (!) írt „történelmi esszét” Tompa Gábor 1991-ben megrendezi, Csíky András, a kolozsvári színház egyik legjobb színésze mindent megmutat, amit Kibédiről meg lehet, a közösség azonban úgy elhúz a darab mellett, hogy vissza se néz.
Székely János pedig 1992-ben meghal.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.