Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - A beszélgetés ereje

Az élmény autentikusságának fontossága azt is jelenti, az én élményem nem lehet a másé, ahogy a másé sem az enyém, hiszen minden élmény autentikussága egyediségében rejlik. Az autentikus és egyedi élmények pedig nehezen egyeztethetők össze – ebből származnak a feszültségek és a viták. Bretter alakjában nem az az egyedi, hogy mindezeket felismerte, sokkal inkább az, hogy működtetni tudta egy olyan helyzetben, mely majdnem mindenkit a zártság és az egyértelmű kijelentések felé szorított.

Ez, az árnyalás, a minden szögbőli perspektíva tette lehetővé, hogy Bretter, aki pedig ideológiai értelemben nem tudott váltani ( „Bretter a reform-marxizmusnak, reformszocializmusnak nevezhető irányzathoz tartozott. Ennek az irányzatnak szellemi és történelmi értelemben egyaránt 1968 volt a csúcspontja. Ebben az időszakban a marxizmusnak egyfajta reneszánszáról lehetett beszélni, egyfajta megújulásról a marxizmuson belül, de ez nem volt politikailag konkretizálva. Ez a lényeg. Tehát óriási helyzeti különbség van a jelenlegi és a most már húsz évvel ezelőtti korszak között. Ma már olyan részletkérdések kerülnek előtérbe, mint a hatalmi megosztottság, a pluralizmus, az alternatíváknak a társadalmi nyilvánosságban való konkrét kifejezésre jutása, illetve ennek a lehetőségei, ennek az intézményi, jogi garanciái” – mondja Molnár Gusztáv, és elég átlapozni az Itt és mást című gyűjteményes kötetet, hogy belássuk, mennyire így van), beszélgető alkatának ereje és inspirációja révén sok mindenre ráérzett, ami nemcsak igaznak, hanem időben igaznak bizonyult. Például arra a mélyen rejlő rokonságra Bodor és Szilágyi között, mely a két írót máig is aktuálissá teszi, holott nem egy akkor sikeres pályatársuk életművét elmosták az 1989-től hullámzó változások. 

Beszélgetni tehát éppúgy nem volt lehetetlen, mint mesélni, „csupán” az kellett hozzá, hogy az ember elforgassa a világot, ne „üljön fel” az elméleteknek, bármilyen tetszetősek is legyenek. Ez természetesen, az elforgatás, képesség kérdése, nem adatik meg mindenkinek, esszém legfőbb kérdése és álmélkodása azonban az, miért nem becsüli az a (látszat)közösség az eredetiséget, amely annyit esküdött és esküszik rá.

Talán azzal függhet ez össze, hogy az a közösség, mely 1989 előtt még valóban közösség volt, nemcsak egy közösség látszata vagy lenyomata, alig reménykedhetett abban, hogy a kommunizmus összeomlik. Utólag sokan okosak, néhányan talán már akkor azok voltak, az azonban egészen biztos, hogy a többség nem hihetett a változásban, csak ábrándozhatott róla. Egyfelől tehát valósággal belebújt a transzszilvanizmusba, a kultúrába, a műveltségbe, a nyelvbe, az irodalomba, a színházba, a templomba mint megtartó erőbe, másfelől maga sem vette észre, de agresszíven kisajátította, az áldozat agresszivitásával, aki éppen áldozat voltából meríti erkölcsi felsőbbrendűségét. Azok, akik benne ragadtak az áldozat-szerepben, és a mai napig úgy viselkednek, mintha mi sem változott volna, és felvilágosultabban vagy kevésbé, de ugyanazt a paternalizmust őrzik, mellyel a forradalomig felnéztek Magyarországra, remélték tőle a reményt, a kultúra befogadásának egyértelműségétől sem tudnak elbúcsúzni: az író ír, az olvasó olvas, a kritikus megmondja, hogyan is kell érteni. Ez a mára primitív egyenlet a színházi előadásokra is érvényes kellene hogy legyen, s akik akár a kolozsvári, akár a sepsiszentgyörgyi, rövid ideig, amíg volt még miért tiltakozni, a szatmárnémeti színház ellen tiltakoztak, nem tudják elfogadni, hogy már rég nem érvényes. A kultúra dinamikusabbá, több központúvá, rejtélyesebbé, kiszámíthatatlanabbá vált, és ez a kiszámíthatatlanság sokakat zavar, olyanokat, akik pedig a tehetség rejtélyére esküdtek 1989 előtt, és olyanokat, akik bár később születtek, ebben a zárványban szocializálódtak.

2015.02.08 | Címkék: beszélgetés egyenlet Bretter György Bodor Ádám Szilágyi István | Szólj hozzá!