Fejtágító - egy rúd és én
Úgy nekirontottam a fejemmel a parkolótáblának, hogy még az ihletem is fájt bele.
Noémi soha nem ott megy, ahol kellene. Illetve nem soha, de nagyon gyakran nem. Én meg követem árkon-bokron, járdaszegélyen-sáncokon keresztül.
Éppen a szemetet fizettük ki (egyáltalán nem is emlékszem, hogy 43 éves koromig hivatalba kellett mennem ezért), és el szerettük volna érni a 22-est. Átvágtunk az úttesten, és...
És mint már bátorkodtam, úgy lefejeltem a táblát, hogy ha egy ellenfelet úgy, többé nem lenne kivel vitatkoznom.
Erre kijött belőlem a vadállat, megfordultam, és még ugyanazzal a lendülettel szentségelve belérúgtam a tábla rúdjába. Noéminek, aki mit sem értett, hiszen elöl libegett és röpködött, később elmagyaráztam, egyszer már Kolozsváron is nekiszaladtam egy ilyen táblának, másfelől, hogy nagyanyám egyszer a harmonikám tartóján állt bosszút, amiért én a szoba közepén hagytam, mármint a harmonikát.
Szóval ez már hagyomány. Csak ne próbálgatná az élet a fejem ellenállását...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.