A szűrő, a tea és a fű - a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Philther konferenciájáról
A múlt mozdult meg bennem.
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Philther-konferenciájára Lázok János kedves meghívó emailjének köszönhetően is mentem el, de természetesen azért is, mert érdekesnek találtam a programot. Ha jól értettem, az a cél, hogy korábbi, informálisan már kanonizálódott színházi előadásokat "formálisan", azaz a szakma szempontjából is elhelyezzenek valahogy az időben. Szó volt az az 1975-ös kolozsvári Egy lócsiszár virágvasárnapjá-ról, az 1988-as szatmári Viharról, az 1989-es kolozsvári Buszmegállóról, az 1997-es szentgyörgyi Don Juan-ról, a 2005-ös, szintén szentgyörgyi Godot-ra várva című produkcióról, a 2010-es temesvári Rosencrantz és Guildenstern halott-ról és sok minden másról.
Mindebből én (koromnak és sok évi kolozsváriságomnak hála) mindössze két előadást láttam: a Buszmegállót és a Godot-t (jellemző, hogy szintén Kolozsváron). És két irányban mozdult el bennem a múlt. Egyrészt azon töprengtem, hogy milyen este volt az a huszonnyolc évvel ezelőtti, a diktatúra sötétségében, Orosz Lujzával, Senkálszky Endrével, Bíró Józseffel és a többiekkel; másrészt azon, hogy mára az is színháztörténet, amit úgy láttam, hogy már "eszemet tudtam", hiszen 1989-ben csak tizennyolc éves voltam, egy érdeklődő kamasz.
De mit mond ez a Philterről? Talán azt, hogy amiben így vagy úgy részt vettünk, az ellen nem tehetünk semmit, bizonyos forróságot minden hűtési (= reflektálási) kísérlet ellenére megőriz. Ma már tartanék attól, hogy megnézzem a Buszmegállót — kicsit úgy érezném magam, mint aki visszajár a múltba. Parászka Miklós, a Vihar rendezője meg is fogalmazta: ilyen távlatból nem merne mondani semmit. Közben persze mégis mondott, s ebben az ellentmondásban maga a konferencia körözte feszültség jelenik meg.
Szóval félnék visszamenni a múltba, de vissza muszáj. Miközben az előadók beszéltek Boros Kingától Albert Máriáig, Ungvári Zrínyi Ildikótól Varga Anikóig, Balási Andrástól Nagy B. Sándorig, mindig azt próbáltam kitalálni, milyen lehetett az éppen elemzett előadás, hiszen ritkán modellálhattam az emlékeim szerint.
A vihar-ból láthattunk is egy felvételt, és beleborzongtam. Emlékszem, milyen hangulata lehetett akkor Caliban monológjának: "Beszélni tanítottál: legalább / Tudok most káromkodni." (Babits Mihály fordítása) Hiszen akkor minden káromkodás és átok célpontja a diktátor volt, s a magyar közösség tömbként állt vele szemben. Az akkori színházi nyelvtől a forradalomnak, a diktatúra megszűntének köszönhetően is kerültünk távol. De vajon mennyire?
Bizonyára egy másfajta tekintet is kell ide, egy másfajta analízis. Mégpedig az, amelyik valahogy fordítva indul: nem azt vizsgálja, hogy milyen volt Bocsárdi Übü királya vagy Barabás Olga Don Juanja, milyen B. Fülöp Erzsébet, Váta Loránd, Pálffy Tibor vagy Dobos Imre ebben vagy abban a szerepben, hanem azt, hogy milyen állomás ez egy pályán, egy színház életében. Varga Anikó említette, hogy nem tudta kiszakítani a Rosencrantz-ot Temesvár és Frunză kontextusából — éppen így, gondolom, nehéz kiszakítani bármelyik előadást, bármelyik színészt, bármelyik rendezőt a saját ívéből.
Az 1989-es év persze kemény cezúra. De kemény cezúrákat élünk meg többször, csak esetleg észre sem vesszük őket. Én magam is elámultam például azon, amikor Balási András azt fejtegette, 1997-ben volt egyfajta pezsgés, hiszen 1996-ban nyert a Demokratikus Konvenció, és azt hittük, más világ kezdődik. És így is történt. Csakhogy ezt hittük 1989-ben is!
Olyan projekt tehát a Philther, amely nagyon sok gondolatot indít el az emberben, nem hagyja nyugodni. Az olyanokból, mint Nemes Levente, akik személyesen vettek részt sok előadásban, és megélték az 1989 előtti időszak nagy részét is, szép és fájdalmas emlékek egész sorát csiholta ki. Az olyanokban, mint azok, akik 1989 előtt születtek, de alig van fogalmuk az akkori mindennapok keménységéről, kételyek és kérdések vetődtek fel újra. Az olyanok, akik 1980 után születtek, könyvtári kutatómunkára szorulnak, de Boros Kinga az 1983-as Pompás Gedeon-ról, László Beáta pedig az Übü-ről beszélt, és így közelítettek meg valamit, aminek nézői nem lehettek. A művészet soha nem egyirányú, bár korántsem veszélytelen.
A Philther tehát olyan szűrő, amelyre visszahat a tea és a fű. És ez nem is lehet másképp.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.